husserlsite

Most nézem, hogy a legutóbbi bejegyzés 2012-ből származik. Azért, hogy mégse keletkezzék az a látszat, hogy meghalt a blog, úgy döntöttem, így választások előtt még egy rövid bejegyzést írok.

Röviden: a választásokkal kapcsolatban nagyon szomorú és nagyon pesszimista vagyok. Részben az, hogy a Fidesz teljesen saját képére és hasonlatosságára formálta át a választási rendszert, részben pedig az ellenzék alkalmasint egészen elképesztő hibái és bűnei jelenleg meglehetősen egyértelmű végeredményt jeleznek előre. Nem mondanám, hogy az ellenzék teljesen esélytelen volna, de olyat a választási történelem ritkán látott, hogy egy politikai alakzat – minden releváns közvélemény-kutató intézet mérése szerint – húsz százalékos hátrányból nyerjen. Ha ez megesik, akkor az eset bekerül a politikatörténeti tankönyvekbe, mégpedig az idegen nyelvű könyvekbe is. Csodák pedig ritkán vannak.

Pedig mindenkinek az volna az érdeke, hogy a jelenlegi kormányzatot leváltsák – az ellenzék mégoly hajmeresztő ügyetlenségei, inkompetens alakjai és megnyilvánulásai, erkölcstelen, vagy egyenesen törvénybe ütköző gaztettei ellenére.

Egyebek mellett társadalomtudományokat tanítok. Nekem személy szerint iszonyú dolog megélni, hogy Magyarországon az elmúlt négy évben azokat az intézményeket bontják le, amelyek nélkül az elmúlt négyszáz évben egyetlen társadalom sem tudott fejlődni. A társadalmak sikeréért elsősorban nem emberek, hanem a megfelelő intézmények a felelősek. Ilyen intézmények: a szabadpiac, a hatalommegosztás, ahol a központi hatalom túlkapásai mindenkor megakadályozhatók, a teljes jogbiztonság (a visszamenőleges hatályú törvénykezés abszolút tilalma), a törvények uralma (rule of law), szemben a rendeleti kormányzással (rule by law), a magántulajdon abszolút szentsége, a központi hatalom minél teljesebb átláthatósága. Ahol ezek az intézmények megvoltak, illetve fejlődtek, azok az országok is fejlődtek. Ahol működésüket, kifejlesztésüket akadályozták azok a társadalmak nem tudtak fejlődni; stagnáltak, vagy egyenesen visszafejlődtek, mivel megfelelő intézmények híján nem tudtak alkalmazkodni az új kihívásokhoz.

Amit itt leírtam, azt persze lehet vitatni, de a társadalomtudósok között ez a felfogás szinte egyöntetű konszenzusnak örvend. (Néhány példa: Francis Fukuyama, „A politika rend eredete”, Niall Ferguson, „Civilizáció”, Acemoglu-Robinson, „Miért buknak el nemzetek?”)

Az a nemzet, mely nem biztosítja a megfelelő intézményi struktúrát nem fog fejlődni, nem tud fejlődni. Csak ez nem derül ki azonnal, hanem csupán egy bizonyos idő után. El kell telnie egy hosszabb időnek, mire kétségtelenné válik, hogy egy nemzet vakvágányon halad. Azok szempontjából pedig, akiknek jövőjét a szűklátókörű voluntarizmus („nekünk, és csak nekünk van igazunk”), valamint ezt a voluntarizmust hatalomban tartó nagyszámú, a végsőkig elkötelezett, minden hibát megbocsátó szavazóbázis tönkreteszi, ez egy iszonyatos dolog.

Én Husserl híve vagyok. Husserl pedig hitt a racionális diskurzus erejében. Én is abban hiszek, hogy a problémákat elsősorban racionális diskurzus útján kell megvitatni és megoldani. A mostani magyar társadalomban a racionális diskurzus iránti igény kevésbé van jelen, mint a nyugati társadalmak többségében. Messiásvárók vagyunk és messiásokban hiszünk.

A magyar társadalomnak, azt hiszem, még fel kell nőnie. A politikai elit, mindegyik, rengeteget tett azért, hogy a magyar szavazók ne nőjenek fel, és ez végzetes volt a magyar politikai történelem alakulása szempontjából. Abban reménykedem, hogy még látni fogom, hogy a magyar társadalom tagjaiban nő a kritikai érzék, a tények gyűjtésére és elemző mérlegelésére való hajlam, a racionális vitára való igény, és jóval kritikusabbak lesznek vezetőikkel szemben, mint jelenleg, az intézményekben pedig sokkal jobban fognak bízni, mint most.

Még egy darabig ritkán fogok jelentkezni, de azért időről-időre visszatérek, hogy megtárgyaljak különböző témákat. Jelenleg nyakig ülök a disszertációm írásában – és ez meglehetősen frusztráló dolog, mert ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy ez a munka legalább decemberig el fog húzódni. Feltartja minden egyéb tervemet, idegesítő nézni, ahogy kollégáim ontják magukból a cikkeket és publikációkat, mint valami gépek, nekem meg nincs időm ezzel foglalkozni, mert életem minden percét vagy a tanítás, vagy a disszertáció köti le. Egyébként különösen terjedelmes anyagnak ígérkezik, több mint 400 oldallal, de már el vagyok rá szánva, hogy a megkezdett gondolatmeneten végigmegyek.

Amikor ezt a bejegyzést írom, meglehetősen el vagyok kenődve, mert egy tanulmánykötetből kihagyták az odaírt tanulmányomat, úgy, hogy erről nem is szóltak nekem. A dolog annyira leforrázott, hogy a nap többi részében alig tudtam az egyéb dolgaimra koncentrálni. Pedig muszáj: az óráimra készülni kell, a disszertációmmal pedig nagyon kéne haladni. Így aztán összeszedtem magam, és ahogy csak tudtam, koncentráltam a munkára.

Az ilyenek mindig nagyon el tudnak keseríteni – ráadásul ez a harmadik ilyen eset. (Igaz, az első esetnél még a megjelenés előtt szóltak, hogy nem fogok tudni bekerülni a tanulmánykötetbe, mert nem fér be a tematikába. Hegel vágy-fogalmáról írtam egy olyan könyvbe, mely a romantika szerelem-felfogásáról adott közre tanulmányokat – szerintem az egyik legjobb anyag, amit valaha írtam, ha nem a legjobb; de ez még a legérthetőbb eset. Egyébként az a tanulmány azóta is keresi a helyét).

Bölcsész kutatóknál, amilyen én is vagyok, ez egy húsbavágó kérdés: meséltem már a számomra oly kevéssé szerethető publikációs-versenyről – ami azonban létkérdés számunkra; ösztöndíjak, konferencia-részvétel, állás múlhat azon, hogy kinek hány publikációja van, és azok hol, mennyire jegyzett folyóiratokban, vagy mennyire rangos kiadóknál jelentek meg.

Ilyen helyzetben ezt a gyakorlatot nem tartom túl humánusnak. Nem arról van szó, hogy visszadobják egy tanulmányomat – hanem arról, hogy úgy tudom, megjelenik valami, és teljes meglepetésként ér, hogy kiderül: mégsem, és senki sem szól róla. Ha szólnak, akkor tudok lépni – például elküldeni egy másik folyóirathoz, vagy meg tudom kérdezni, mi volt vele a gond, hogy átírjam.

Egy olyan tanulmányról van szó, amelyben meglehetősen sok munkám volt, szerintem meglehetősen jól sikerült, (ebben egyébként szeretett tanárom, Mesterházi Miklós is megerősített, akivel véleményeztettem). Két eshetőség van: vagy elfelejtették, vagy egyszerűen úgy ejtették, hogy nem érezték szükségesnek, hogy erről nekem is szóljanak. Egyik sem biztató eset. Egy publikáció, amelyről elfeledkezhetnek, per definicionem nem egy emlékezetes publikáció, hanem felejthető írás.

Ilyenkor mégis úgy érzem, mintha – már bocsánat a képzavarért – egy bulldózerrel mentek volna keresztül az önérzetemen. Ilyenkor nem szeretek magam körül embert látni, hanem legszívesebben bezárkózom a szobába, és órákon keresztül nem csinálok mást, csak Francoise Hardy-t hallgatok. Amire, sajnos, nincs nagyon alkalom.

Emlékszem, az idén egyszer voltam ennyire magam alatt: novemberben rendeznek a kölni Husserl Archívumban egy konferenciát „Természet és szellem” címmel – és én küldtem egy absztraktot, vagyis egy előadás-kivonatot. Szerintem a téma jó volt: arról szerettem volna előadni, hogy hogyan használja fel Husserl az 1930-as években az ösztön fogalmát arra, hogy közvetítsen a szellem és a természet régiója és fogalma között. Szerintem egy fantasztikusan izgalmas, bár kutatott (Nam-In Lee!), de máig nem kellőképpen feldolgozott és dokumentált téma.

Pocsék németséggel írtam, sietve készítettem el az absztraktot, nem volt már időm szaklektorral átnézetni – pedig szükség lett volna rá. De talán nem ez volt az oka, hogy elutasították – valószínűleg a témát nem találták elég jónak, elég eredetinek, elég fontosnak, amellett, hogy persze a nyelvtani hibák és a sugárzó némettelenség is önmagában eléggé elrémítő lehetett.

A lényeg, hogy a konferencia-jelentkezést elutasították – a kölni Archívum igazgatója, Dieter Lohmar személyesen írt nekem egy meghatóan kedves levelet, hogy tényleg ne vegyem magamra; jó, az, amit írtam, de nagyon sokan jelentkeztek, muszáj volt valahogy szelektálni, ne bátortalanítson ez el, és nagyon örülne, hogy ha hallgatóságként el tudnék menni. De akit utasítottak már el (van olyan, akit nem?), az tudja, hogy lehet egy elutasítás mégoly kedves, tapintatos és megértő – az sajnos elutasítás marad. Mindenkor ugyanolyan rossz érzés.

Ez mindenesetre kapóra jött – mondhatni a sors akarta így. Most nagyon nem férne bele az életembe, hogy megírjak egy tízoldalas német nyelvű tanulmányt, amikor külön-külön a disszertációmba, és a főiskolai tanítanivalókba is belefulladok.

Mindezt csak azért meséltem el, mert az is egy érdekes filozófiai téma, hogy ki hogyan dolgozza fel az ilyen frusztrációkat. Én ilyenkor többnyire Hardy-t hallgatok, hallgassátok most Ti is őt, és legközelebb már – remélhetőleg – vidámabb témákkal fogok jelentkezni

Kedves Olvasók!

Csak jelzem, hogy nem haltam meg, csupán az elmúlt hónapokban teljesen belemerültem a disszertációm körüli munkálatokba. Azonban igyekszem a közeljövőben friss poszttal jelentkezni :)

Pár szóban a filozófus-ügyről 

Munkából mindig bőven van, ezért nem tudtam eddig jelentkezni – de ha nem jelentkezem hosszabb ideig, akkor mindig ez az indok húzódik meg a háttérben. (Istenem, de szép kép!) – Megint csak azt mondom, hogy igyekszem gyakrabban írni, de komolyan most sem ígérhetek többet, havi egy posztnál. 

Most is csak annyira futja, hogy felsoroljam az úgynevezett filozófus-ügy legfontosabb elemeit; pusztán azért, mert ez az ügy valóban minden téren érint bennünket, filozófusokat.

Mint minden történetnek, ennek is van előtörténete.

Az előtörténet. Civakodó angyalok a Filozófiai Intézetben.

A történet előtörténete meglehetősen friss keletű: tavaly januári keltezésű. Az úgy volt, hogy új igazgatót kellett választani a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében. Az MTA Filozófiai Intézete egy olyan hely, ahol filozófusok főállásban filozofálnak. A főállású filozofálás itt azt jelenti, hogy könyveket és folyóirat-cikkeket/tanulmányokat olvasnak ipari mennyiségben, az olvasottakat elemzik, megemésztik (ezt hívják kutatási fázisnak), majd ők maguk is könyveket meg tanulmányokat írnak. Próbálják előrevinni a filozófia folyamatát. Bármi hihetetlen, a filozófiában is lehet egyfajta haladásról beszélni. Kialakultak a filozófiának a maga szakmai normái és standardjai, az akadémiai filozófia alapvetően ezen normák és standardok mentén mozog. Nagy ritkán előfordul, hogy valaki kilép a normák és standardok biztosította akadémiai keretek közül – ez alkalmasint azzal is járhat, hogy a filozófiát eladdig nem várt módon lendíti tovább.

De maga a filozófiai haladás többnyire ezek között az eleve kialakított, de többnyire rugalmas keretek között megy végbe. A keretek rugalmasak: tehát elég jól tűrik (az akadémiai filozofálás keretei között is), hogy valaki ezeket a határokat feszegesse; de mindig elvárnak egyfajta szakmai alapműveltséget, ami azért bizonyos fokig érthető.

Nos, tehát akik főállásban filozofálnak, azok könyveket és tanulmányokat olvasnak, könyveket és tanulmányokat írnak, továbbá konferenciákat rendeznek, ahol ütköztetik és nyilvánosan megvitatják egymás nézeteit, valamint konferenciákat látogatnak, itthon és szerte a nagyvilágban. Ezért kapják a fizetésüket – ami nem túl nagy, és jegyezzük meg: ez nem is olyan könnyű munka, mint elsőre látszik.

Néha egy-egy filozófiai probléma elemezgetéséhez és boncolgatásához rendkívül sok türelem, idő és erőfeszítés szükséges; alkalmasint pedig az elért eredmények publikálásához némi bátorság is szükségeltetik (a publikáció nem ritkán konfrontációval jár más filozófusokkal. Az ilyen konfrontációkon keresztül lép előrébb a filozófia folyamata). Mondjuk ki: ez a maga nemében egy nehéz szakma (legalábbis annak számára, aki súlyához mérten komolyan is veszi: mint minden szakmában, itt is van, aki a munkát félvállról veszi és gányolást végez). A nehézségeket csak növeli, hogy mivel a filozófia társadalmi haszna nem evidens, ezért nagyon sok időt, erőfeszítést és utánajárást igényel az anyagi források megteremtése is. (A filozófia társadalmi hasznosságának ezt a problematikusságát ma bárki tapasztalhatja, aki ma szétnéz a filozófus-üggyel foglalkozó blogokon és fórumokon, ahol most ezerrel megy a filozófus ekézése. Szakmatársaim és jómagam leginkább ingyenélőkként vagyunk beállítva, akiknek illene volna állami csecsek nélkül megélniük – nos, nem tudnánk állami csecsek nélkül megélni). Ezért van az MTA Filozófiai Intézete: hogy legyen egy hely, ahol a filozófusoknak ne legyenek elemi nehézségeik az anyagi források előteremtésével, hanem zavartalanul tudjanak dolgozni, azaz filozofálni.

Nos tehát: tavaly januárban a Filozófiai Intézet új elnököt választott. Elvileg van egy Szakmai Bizottság, annak tagjai választanak elnököt a Kutatóintézet élére. Ezt azóta többen kétségbe vonták, hogy a Szakmai Bizottságnak több joga volna, mint pusztán véleménynyilvánítási joga. Ezért siessünk leszögezni: nem, kedves rosszul tájékozott barátaim, nem, nem úgy van, ahogy Ti hiszitek: a Szakmai Bizottságnak elvileg kötelező érvényű döntésű volna.

Nos, vannak, akik nem így gondolták.

Tavaly januárban a korábbi igazgatót, Gábor Györgyöt támogatták Boros Jánossal szemben. Azonban Nyíri J. Kristóf úgy gondolta, hogy Boros János alkalmasabb ember a posztra, mint Gábor György. Így de facto kijárta Pálinkás Józsefnél, az Akadémia elnökénél, hogy Boros Jánost tegye meg a Filozófiai Intézet igazgatójának. Pálinkás Józsefnek erre formálisan joga volt, felülírta a Szakmai Bizottság döntését, és Boros János lett a Filozófiai Intézet új elnöke.

Boros János nagy tervekkel vágott neki a Filozófiai Kutatóintézet újrafazonírozásának. Az ő eszménye az volt, hogy a régi megkopott bútordarabokat új fiatal, korszerű tudással rendelkező ambiciózus kutatókkal cserélje föl.

Ami ezután jött, az megint csak egy nagyon hosszú történet. Tömören a következő történt: a Filozófiai Intézetnél Boros érkeztéig 25-en dolgoztak. Boros nekiállt minősíteni az ott dolgozók szakmai színvonalát (ez megint csak egy nagyon hosszú történet), és úgy ítélte meg, hogy a 25 emberből 13 nem üti meg azt a szakmai színvonalat, amelynek alapján ott dolgozhatna. Mint mondta: sokan be sem jártak dolgozni, sokan évek hosszú sora alatt egyetlen egy szakmai publikációt sem bírtak előállítani.

Arról, hogy „nem jártak be dolgozni” sok interpretáció megszületett, volt, aki ezt elismerte, de azt mondta, hogy könyvtárakban, otthon éppúgy tudott olvasni, mint ott helyben, és a munka lényege az, hogy haladjon az írással és a szövegek feldolgozásával, akkor meg minek ott kötelezően megjelenni, amikor alkalmasint csak hátráltatja a munkát? Nem tudom, ha nekem az a munkahelyem, akkor én biztos beviszek oda mindent, amit csak kell, akár fénymásolatban vagy egyéb módon – de én kényszeres szabálykövető vagyok.

Nézzük a kifogás második felét: „sokan évek hosszú sora alatt egyetlen egy szakmai publikációt sem bírtak előállítani”. Ez az, ami igazán súlyos vád, és Boros később, a negatívan minősített 13 emberből erre hivatkozva küldött el négyet.

Mit kell értenünk azon, hogy évek alatt „egyetlen egyet sem publikáltak”? (Eredetileg simpliciter ebben a formában is elhangzott a kijelentés). Ez ugyanis első ránézésre egyszerűen nem igaz. Végig kell nézni a vonatkozó emberek publikációs listáját: megdöbbentően hosszú mindegyik. Baromi sokat publikáltak.

Átfogalmazott formában ez így hangzik: „egyetlen egy megfelelő szakmai színvonalú publikációjuk” sem volt. Mi az ördögöt kell, hogy jelentsen itt a „megfelelő szakmai színvonal”?

Nos, van egy idióta nemzetközi minősítő-rendszer a folyóiratokra. Illetve több is. Mindenesetre „szakmai színvonal” szerint vannak A, B, C, stb. besorolású nemzetközi filozófiai (és egyéb tudományos) folyóiratok. És nagyon sokat számít, hogy ki hol tud publikálni. (Vannak olyan A-s besorolású folyóiratok, amelyek mindegyik besorolásban ott vannak, és ahol például elsőszerzős publikáció meg sem tud jelenni, eleve csak az jelenhet meg, akinek neve van).

Erre írta az általam mélyen tisztelt Neumer Katalin (nemzetközi hírű Wittgenstein-kutató), hogy őt például baromira nem érdekli, hogy ki melyik folyóiratban jelent meg, az érdekli, hogy a szóban forgó cikk érdekes és izgalmas-e, és ha nem, akkor leteszi akkor is, ha az egy AA+-os folyóiratban jelent meg.

De pályázatoknál, állás betöltésénél rettentő sokat számít az, hogy ki mekkora publikációs listát tud felmutatni. Milyen „besorolású” publikációkkal. Publikációs verseny van.

Hogy azonban Boros milyen minősítő rendszert dolgozott ki, az rejtély maradt. Egyes publikációkat egy személyes minősítő rendszer alapján lenullázott, másokat meg pontozott.

Meséltem már Dóriról, a pécsi kislányról, akit én nagyon kedvelek és szeretek, és aki miatt nem is akartam mélyebben belekeveredni az egész filozófus-ügybe. Nem akartam belekeveredni már csak amiatt sem, hogy nekem alapjában véve Borossal nincs semmi bajom; velem Boros János mindig nagyon kedves és előzékeny volt; néha anyagok beszerzésében nagy segítséget nyújtott nekem.

Aztán, amikor Laki János, Horváth Pál, Ferenczi Sándor és Mesterházi Miklós filozófusokat elbocsátotta, akkor aláírtam a Radnóti Sándor által létrehozott petíciót. Különösen jó filozófusokról volt szó, nagyon fájlaltam az elbocsátásukat. A petíció aláírásáért egyébként Dóri meg is rótt engem – elmondtam neki az érveimet.

Amikor elolvastam Tengelyi cikkét az ÉS-ben, akkor az is megvilágosodott számomra, hogy milyen minősítő rendszer alapján minősítette Boros János alkalmatlannak a nevezett embereket.

http://www.es.hu/2010-12-05_elbocsatottak-es-elbocsatoik

Megmondom: semmilyen rendszer alapján. Legalábbis, mint Tengelyi László, tiszteletre méltó alapossággal és részletességgel utánajárt, az a mód, ahogyan Boros János minősítette az egyes dolgozókat, mindenféle rendszert nélkülözött. Teljesen inkoherens volt.

Fájdalmas melankóliával konstatáltam, hogy megint a jó oldalra álltam. Pedig gyűlölök konfrontálódni.

Civakodó angyalok a politikai viharzónában.

Ez az előtörténet azért fontos, hogy lássuk, a hazai filozófiai szakmai életben kialakultak bizonyos feszültségek és törésvonalak az ügy következtében.

Különösen a Filozófiai Intézet egyik munkatársa fontos az ügy szempontjából. Ez a munkatárs most hasonló szerepet játszik ebben a mesében, mint a Harry Potterben Voldemort – vagyis Ő Az, Akit Nem Nevezünk Nevén. Miért hívjuk őt egyszerűen csak úgy, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén (vagyis Tudjukki)?

Nos, ugyanis a szakma több képviselőjével Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén rendkívül feszült viszonyba keveredett.

A körülöttem élő és dolgozó szakmabeliek tényként kezelik, hogy ő volt az, aki a filozófus ügyben magánszemélyként a feljelentést tette a „gyanús pályázatok” ügyében. Viszont Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, vagyis Tudjukki, perrel fenyegetett meg mindenkit, aki ezt róla híresztelni merné. Így aztán nem híreszteljük, hogy a feljelentést az tette volna, Akit Nem Nevezünk Nevén.

Ezek a dolgok engem megleptek, mivel én magamban úgy gondoltam, hogy aki sikeres, annak általában a szakmai siker érzelmi kielégülést és egyensúlyt nyújt, így aztán nem konfrontálódik másokkal, nem keresi a direkt konfliktust, és különösen nem áldoz arra időt, energiát és munkát, hogy másoknak valamilyen módon ártson, még ha neheztel is rájuk, vagy haragban is van velük.

Nos, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén egy rendkívül sikeres, a jelek szerint rendkívül tehetséges fiatalember; nálam alig valamivel idősebb, aki mindent megkapott és elért, amit ebben a szakmában, ebben az életkorban az ember elérhet. Minden létező ösztöndíjat megkapott, mérföldes publikációs listája van, angol és magyar nyelvű publikációkkal, néhány publikációja A-s besorolású folyóiratban jelent meg.

Ha vele kellene egy állásért vagy egy ösztöndíjért versenyezni, akkor csupán a könnyeim csurognának, labdába sem rúgnék mellette.

Némiképp érthetetlen számomra, hogy Tudjukki a szakmai sikerei mellett miért olyan nehéz természet, hogy sikeresen magára haragított szinte mindenkit, akit csak ismerek a szakmában, de sok érthetetlen dolog van számomra a világon, a Riemann-sejtést sem én fogom megoldani. (Pedig nagyon szeretném).

Ami már a nagyközönség számára is ismert: a Magyar Nemzet most januárban cikkezni kezdett arról, hogy liberális és baloldali filozófusok majd’ félmilliárd forintot tettek zsebre, olyan pályázatokkal, amelyek köszönőviszonyban sem álltak az eredeti kiírással. A Magyar Nemzet nevű, távolról magát sajtóterméknek álcázó papíranyagú képződmény szerint, ezek az emberek természetesen azért jutottak pénzhez, mert liberálisak, baloldaliak, utálják a Fideszt, kritizálják Orbánt. Ugyanahhoz a brancshoz tartoznak, és nem szakmai kvalitásaik, hanem politikai kapcsolati tőkéjük miatt nyerték el a pénzeket.

Hat pályázatról van szó: - 1. Határmezsgyék: filozófia és tudomány az ókorban (témavezető: Steiger Kornél), 88,9 millió forint, - 2. Az európai szellem és a totalitarizmus (témavezető: Vajda Mihály), 90 millió forint, - 3. Az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusai (témavezető: Radnóti Sándor), 90 millió – 4. Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte (MTA Filozófiai Kutatóintézete, Borbély Gábor, Gábor György és Geréby György), 70,5 millió forint, - 5. Alaptalan alap: a tradíció folytonosságának és az életmű egységének kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkásságában (GOND-CURA Alapítvány, Heller Ágnes, 53,9 millió forint, - 6. Szubjektivitás filozófiája és a társadalmi modernizáció; a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, filozófia tanszék, Weiss János, 54,1 millió forint; (ez utolsóhoz ráadásul, legalább intézményileg, Boros János is kötődött).

Röviden a tények: a mutyizás gyakorlatilag kizárt. A pályázati rendszer lehet, hogy átláthatatlan, (mint azt a megtámadott filozófusok mellett félszívvel kiálló, mert másik szívével a hatalomhoz kötődő Pálinkás József is állította), de mutyizás-biztos. Annyi szűrőn, és zsűrin mennek át oda-vissza a pályázatok, hogy az összejátszás praktikusan nem lehetséges.

Az a majd’ félmilliárd gyakorlatilag 450 millió. Azt hiszem mindannyian beérnénk a különbözöttel. A teljes összeg, amit a vitatott pályázati csomag során szétosztottak, 11 milliárd forint volt 2005-ben.

http://www.nih.gov.hu/palyazatok-eredmenyek/jedlik-anyos-program/jedlik-anyos-program-080519-28

Ennek a 450 millió kb. 4,1 százaléka. A KFKI egymaga 223 milliót kapott. („De ott legalább csinálnak is valami értelmeset!” – vágták hozzám az egyik topikon).

Nem hat darab kopf kapta a 450 millát, hanem körülbelül száz kopf. Hat darab kutatócsoportról van szó. A GOND-CURA Alapítvány projektjében harmincan voltak, Weiss projektjében úgy 18-an. És a többiben is kb. ennyien. És három évre kell elosztani ezt a pénzt. A másutt elhelyezkedni nem tudó bölcsész-kutatóknak ez a pénz a pályán maradást, gyakorlatilag az életet biztosítja. Ha ugye nem az a premisszánk, hogy bölcsészekre ab ovo nincs szükség, menjenek dolgozni a McDonalds-ba, meg menjenek ki a naplopói a földekre kapálni.

(Akik így vélekednek, azok nem is kevesen vannak. Hogy miért beszélnek csacsiságokat, és miért gondolkoznak nagyon-nagyon bután, az egy másik poszt témája lesz).

Budai Gyula főinspektor semmi szabálytalanságot nem fog találni. Kedves olvasóim! Figyeljetek jól, mert ez most nem puszta vélelmezés, hanem nyers tényközlés: Budai Gyula semmi szabálytalanságot nem fog találni.

Egész egyszerűen azért nem, mert a pályázati rendszer olyan rafinált módon van kialakítva, hogy a pályázati pénzekkel itt a vécépapírig bezárólag mindenről el kell számolni számlákkal. Mindenről számlát kell benyújtani. Ez itt kérem nem a Zuschlag-féle partiszerviz. Meg fogják állapítani, hogy minden rendben volt abban a hat darab pályázatban, amelyek 2008-ban lezárultak, amelyek után beszámoltak még a vécépapírokról is, és amelyek most 2011-ben, három év távlatából vizsgálni tetszenek.

Mire jó akkor ez az egész hercehurca?

Egyfelől a botrány egy nagyon ősi műfaj hagyományait követi. A boszorkányüldözések történetébe illeszkedik, mint azt értő szemekkel meg is állapította Klaniczay Gábor:

http://www.es.hu/2011-02-02_filozofus-boszorkanyuldozes

Ezeknek az embereknek a legnagyobb bűnük az, hogy kritizálták Fideszt és Orbánt, hogy némelyikük liberális avagy baloldali. Illetve néhányuknak még ez az egyébként valóban emberöléssel egyenértékű bűn sem róható a szemére: Steiger Kornél és Borbély Gábor abszolút politikán kívüliek; ha van is személyes politikai meggyőződésük és szimpátiájuk, ennek eddig, legjobb tudomásom szerint, nyilvánosan sehol sem adtak hangot.

Rosszkor voltak rossz helyen. Kellettek a tablóra, a szép kerek képhez.

Amikor Steiger szisztematikusan végigcáfolta a maga higgadt, kedves, érvelő stílusában a Magyar Nemzet nevű magát sajtóterméknek álcázó valami állításait a Népszavában, akkor valaki a kommentelők között megtámadta.

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=385205

A „kovilori” nicknevű kommentelő – egyébként egészen jól felépített komment volt; látszik rajta, hogy szakmabeli, ami egyben vérfagyasztó és döbbenetes volt. („Megvilágítaná-e professzor úr, hogy miként felelt meg a maga pályázata a következő, igen világos követelménynek? "A pályázat tartsa szem előtt az alkalmazás szempontját, különös tekintettel az EU-n belüli versenyképességünkre, a társadalmi-jövedelmi, regionális, etnikai feszültségek oldására." Hanyagoljuk a hagymázas ömlengést, és a minden mindennel összefügg dumát. Sajnos akkor kiderül: sehogyan.” – Elhallgatva a magyar bölcsészettudományi életnek azt a fontos mozzanatát, hogy az állandó forráshiány, a szorongató pénzügyi helyzet miatt az embereknek kicsiben és nagyban egyaránt – kint a munkaerőpiacon magánszemélyként, és egy intézet vezetőjeként – minden hülyeséget meg kell pályáznia, minden egyes lehetőséget, hogy egyáltalán ő, mint magánember, vagy az általa vezetett intézmény talpon tudjon maradni. Mindent. Stb. – és így minden további pontnál, ahol kovilori rendre elhallgatott valami fontos mozzanatot).

A dologban az volt a vérfagyasztó, hogy ezt a kommentet a gyűlölet motiválta, más magyarázatot nem tudok rá. És aki ismeri Steiger Kornélt, az tudja, hogy egy végtelenül szelíd, végtelenül szerethető, jóságos és kedves ember – el nem tudom képzelni, kinek lehet rá oka, hogy pont őt gyűlölje, aki amúgy senkire sem tud haragudni.

Nos – az ideológiai harc, a kulturkampf az egyik motiváció. A filozófia belül került a politika viharzónájába. A másik, ettől el nem különíthető motiváció, azok részéről, akik a filozófián, mint szakmán belül támadják filozófus-kollégáikat, legalább annyira vérfagylaló, mint az első. A nyers pozíció-szerzésről van szó. Pozíciókhoz való jutás a politika segítségével, politikai kapcsolatokon keresztül.

Amiből az egész szakma fog rosszul kijönni.

Nagyon érdemes erről Máté András videóját megnézni:

Sötét időkre számítok a filozófiában. Magának a filozófiának a reputációja fog esni – akik ebben a harcban a hatalom oldalára álltak, meggyőződésem szerint a rossz oldalra (az ő meggyőződésük szerint pedig mi vagyunk a rossz oldalon – a meggyőződés már csak ilyen), nos ők nem látják azt, hogy miképpen fog ezáltal sérülni és roncsolódni a hazai filozófiai szakmai élet egésze, mint olyan.

Ez csak hosszabb, kvázi-„történelmi” távlatból látható, majd csak néhány évtizeddel később, mint a Máté András által leírt matematikus harc a hetvenes években.

Akkor pedig már késő lesz.

Arra számítok, hogy a filozófiának „haszontalan időtöltésként” való beállítása, amely számos félhivatalos vagy egészen hivatalos fórumon megjelent (az MTV-ben az ügyről szóló interjúk alkalmával egészen nyíltan utalt erre a riporter), be fog szivárogni a hivatalos kultúrpolitikába is (ha már nem szerves része ennek már most is) – ez azt jelenti, hogy a filozófus szakma en bloc kevesebb állami támogatáshoz, kevesebb pénzhez fog jutni.

Amit hosszabb távon azok is meg fognak sínyleni, akik most a hatalomhoz való közelségük miatt alkalmasint több pénzt kapnak.

Két üzenetem van: 1. Azokhoz, akik ebben az ügyben a megtámadottak oldalára álltak. Kedves Barátaim! – ezt bizony megszívtuk. Ezt bizony meg fogjuk szívni. 2. És azokhoz, akik ebben az ügyben a hatalom oldalára álltak: Kedves Barátaim! Ezt bizony eltoltátok. Nem kicsit. Nagyon.

Nem zárt be a blog, csak szokásomhoz híven elöntött a munka, és munkába fojtottam magam. A jövőben igyekszem megint szakmai témákat hozni, és népszerű formában tárgyalni olyan problémákat, mint a filozófia haszna vagy haszontalansága, értelme vagy értelmetlensége.

Úgy döntöttem másfelől, hogy megtartom az eddigi irányvonalat is, ha csak van időm blog-bejegyzést írni, és a magánéletet, a magánjellegű dolgokat is fogom néha érinteni. Nagy a kísértés, hogy egyfajta naplóvá fejlesszem az egészet, és nyíltabban írjak, de a mértéktartó nyíltság és a nárcisztikus extravertáltság (magyarul: az önmagában tetszelgő magamutogatás) között szűk a határ – és az internet kicsi hely.

Kerülni kell a felesleges konfrontációt és az esetleges sértődéseket, bántásokat.

Tehát mindkét irányvonal meg lesz tartva. De a szakmaira igyekszem picit nagyobb hangsúlyt fektetni a jövőben.

*

Több mint három hónapot dolgoztam az Inga Römer könyvéről szóló recenzión. Számtalan változat készült, minden más munkámat háttérbe szorítottam miatta. Ösztöndíj-pályázatok határidejéről csúsztam le, a disszertációmmal egyáltalán nem haladtam.

Ez a recenzió a mániámmá lett – németül nem tudok olyan jól, tehát iszonyúan keserves munka volt, mire megszületetett a végső változat november második hetében. A sírásig megkönnyebbültem, mire végre teljesen elkészült – a munka sorsa azonban nem ért itt véget. Nem tudtam publikálni. Azóta sem tudtam – egyre csak házalok a németnyelvű folyóiratok között.

Túl nagy. 16 oldal. A recenziók általában 2-3, maximum öt oldalasak. Nekem viszont hihetetlen sok munkám van benne – talán egyetlen másik munkán sem dolgoztam ennyit, mint ezen. Nem akartam meghúzni – de most már ott tartok, hogy meghúznám, ha volna folyóirat, amely végre pozitívan visszajelezne. De az utóbbi néhány hétben már vissza sem jeleznek.

Némiképp lehangoló. De valahol valamikor majd csak elfogadják.

*

Pénteken volt országos fenomenológiai konferencia „Interszubjektivitás és kulturális tapasztalat” címen. Volt sok érdekes előadás, noha a hóesés miatt sokan nem tudtak eljönni vidékről, és volt olyan előadó is, aki balesetet szenvedett; (kifordult a bokája hólapátolás közben). Én a nyelv problémáját vizsgáltam fenomenológiai szemszögből – és sokan megdicsérték az előadásomat, ami kimondottan jólesett.

Kell néha az ilyen ösztönzés.

Utána Greenpeace-es karácsonyra mentem a Zöld Macska kocsmába. Ez nem bizonyult a legjobb döntésnek – okosabban tettem volna, ha konferencia után a fenomenológusokkal megyek el sörözni, és szakmailag kamatoztatom a szombati nap esti részét is.

A Greenpeace-es karácsonyra Gyöngyvér hívott, miatta mentem. A társaságból senkit nem ismertem Gyöngyvéren és a fiúján kívül. A fiújával, Mikivel, beszélgettem egy keveset – egyébként Gyöngyvér keveset beszélt velem; végigjárta rég nem látott barátait, és leginkább velük beszélgetett. Elvoltam egymagamban is – de a fenomenológus baráti kört ténylegesen termékenyebben ki tudtam volna használni.

Néha azért beszélgettem is emberekkel egy keveset, de elég magányos este volt.

Egy dolog tűnt ki belőle.

A Zöld Macska teljesen tömve volt – a Greenpeace-es aktivisták csoportokra, néha párokra (fiú-lány párok) oszolva beszélgettek, szórakoztak. Volt azonban egy lány, aki teljesen egymagában volt. Nem beszélgetett, nem is ivott, egyszerűen csak meredt maga elé – és látszott rajta, hogy szívszorítóan magányos. Egy szerény, visszahúzódó kinézetű, bár bizonyosan kedves és helyes lány. Én nem akartam odamenni hozzá beszélgetni, nem akartam, hogy úgy tűnjék, mintha ki akarnék kezdeni vele.

Arra gondoltam, hogy biztos ő sem ismeri a társaságot, csak pont most letévedt. Mielőtt elment volna a rendezvényről Gyöngyvérrel beszélt pár szót, amiből kiderült, hogy ismerik egymást, és az a lány is aktivista.

Ettől némiképp frusztrált lettem: olyat egy szervezet nem engedhet meg magának, hogy ha van egy ilyen rendezvény, akkor teljesen magára hagyja valamelyik tagját. Ilyenkor odamegyünk hozzá, bevonjuk a társalgásba, bekapcsoljuk valamelyik kis beszélgető csoportba – és ezen nincs mit magyarázni, ez olyan elemi gesztus, minthogy a sorban állva nem lökjük félre az előttünk állót, és a kis óvodást nem rúgjuk fel.

Kész, pont: ilyenkor a magányos tagot bevonjuk a társasági életbe, és ez minden szervezeti etikának az egyik elsőszámú szabálya.

*

Párizs nagy felfedezettje – talán már említettem – Axelle Red volt. Zenei téren.

Ilyenkor szembesülök az ízlések különbözőségével. Rajtam kívül ugyanis úgy tűnik, csak alig néhány embernek tetszik. Egy csomó videót felraktam tőle a facebook-ra, szinte soha senki nem lájkolta egyiket sem – egy vagy kettő lájk érkezett.

„Én ezzel a szentimentális valamivel nem tudok mit kezdeni” – mondta volt barátnőm, aki azt sem mulasztotta el hozzátenni, hogy mennyire különböző a zenei ízlésünk. (Ő egy cirkuszi hangzásvilágra hajazó zenét mutatott nekem akkor, amiben viszont a bohóc sipító énekhangját meghallva a hátamon felállt a szőr).

Némiképp elkedvetlenített, hogy ennyire nem osztja senki sem a zenei ízlésemet – de aztán arra gondoltam, hogy nem is a többiek miatt hallgatok Axelle Redet, hanem magam miatt – néha tényleg úgy érzem, csak ő ment meg a totális depressziótól. Szerintem a temetésemre is Axelle Red zenét fogok kérni.

Direktbe lefordítva egyik-másik szövege talán túlzottan is bugyutának hangozhat – mégis egyik-másik számában az árnyalatok egészen zseniális kombinációja van meg. Benne van az, amit a zenében én olyannyira keresek: hogy minden tragédia ellenére az élet mégis erősebb kell, hogy legyen, mint a halál.

Axelle Red egyes számai pontosan ezt testesítik meg és fejezik ki maximális hitelességgel: a minden balszerencsével szembeszálló életörömöt. Azt a szenvedélyt, amely keresi és kutatja azt az életben, ami az életet egyáltalán élhetővé teszi.

Szóljon most Axelle Redtől három szám – a harmadik, a lány olvasók kedvéért, egy chip-and-dale klip ;)

Le monde tourne mal

Sensualité

Á tatons

Időbeosztás 

Csütörtökön volt egy kellemetlenebb levélváltásom Gyöngyvérrel – hívtam egy ír népzenét játszó együttes koncertjére, Gyöngyvér visszaírt, hogy a hétvégére utazik vissza Komáromba (ottani illetőségű). Az egészben az volt a kínos, hogy éppen szerdán beszéltünk telefonon, amikor mondta, hogy hazautazik a hétvégére. Nem egészen egy nap alatt tökéletesen kiment a fejemből, amit mondott – és ezért rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam.

Szétszórt vagyok és feledékeny – meglehetős gyakorisággal fordulnak velem elő ilyen és ehhez hasonló jelenetek. Ráadásul néha óvatlan és tapintatlan is vagyok; szándékaim ellenére sikerül néha másokat kínos, magamat pedig megalázó helyzetekbe hoznom.

Erre szokásosan azt mondják, hogy tanuljon meg figyelni magára az ember – én próbálok, de néha az legjobb akaratom ellenére sem sikerül. 

Ezek a jelentek és pillanatok mindig nagyon érzékenyen érintenek. A rajtuk való túllépésben az a tudat segít, hogy az idő minden ilyen kínos pillanatot és élményt nyomtalanul elmos egy idő után. Nyomtalanul.

Majd fogok szentelni egy posztot az örökkévalóságnak. Ebben a mostani írásban épp csak érintjük az örökkévalóságot. 

Az ország súlyosan kettéosztott. Politikai vitákban az emberek készek egymás torkának ugrani. Az egyik tábor hívei szívük mélyéig meg vannak róla győződve, hogy a másik tábor prominens képviselői csak hatalmat és pénzt akarnak, még véletlenül sem az ország javát, melyet vagy szándékosan, vagy merő dilettantizmusból lerombolnak.

De komolyan: ki fogja tudni ezer év múlva, ki volt Orbán vagy Gyurcsány? (Bár az Orbán-kormány hatalmi törekvéseiből néha úgy tűnik, mintha egy ezeréves birodalom alapjainak lefektetése lebegne szemei előtt). Az adott korszak elhivatott történészein keresztül ki fog rájuk emlékezni?

Ezer év múlva. És tízezer év múlva? És százezer év múlva? Lesz-e egyáltalán magyar nép százezer év múlva? Lesz-e emberiség egymillió év múlva? (És nem alakul-e át addigra drasztikusan evolúciós-genetikai tekintetben az emberiség, oly módon, hogy már kevéssé lehet a faj egyedeit egyáltalán embereknek nevezni).

Igaz, bolygónk és társadalmunk jelenlegi állapotát tekintve az tűnik alapkérdésnek, hogy lesz-e olyan, hogy emberiség kétszáz év múlva? Vagyis: túléli-e az emberiség az önmaga által okozott globális környezeti krízist, amelynek helyrehozatala érdekében olyannyira lusta és kellemetlen érdemi lépéseket tenni? Egy millió év jócskán odébb van, egyelőre a következő évszázadot is meg kellene élnünk. Nem nekünk. Még csak az eggyel utánunk jövő generációnak.

Történelmi távlatban: nem tökéletesen mindegy, hogy mit gondolnak egymásról az egyes szekértáborok lelkes szabadharcosai, ha már a vezérekre sem fog emlékezni senki, néhány elszánt történésztől eltekintve, néhány száz év múlva? 

A tizenhetedik század egyik legnagyobb formátumú gondolkodója, a holland zsidó Spinoza ezt a szemléletet hívta „sub specie aeternitatis” szemléletnek, azaz az örökkévalóság szemszögéből való szemléletnek. Az örökkévalóság szemszögéből minden ilyen élet-halálra menő ideológiai harc, vagy akár az emberiség túlélése is, vihar a biliben, vagy még annyi sem. Eljelentéktelenül.

Az örökkévalóságban csak egyfajta pulzáló mozgás az, ami örök. (Mintha csak Hérakleitosz, az ókori görög filozófus vízióját látnánk itt beigazolódni: „Ez a kozmosz örökkön égő tűz, nem alkotta sem isten, sem ember, mely fellobban mértékre és kialszik mértékre”. Egyébként a buddhista Láma Ole Nydahl-nak is Hérakleitosz a kedvenc nyugati filozófusa).

Az emberek után újabb emberek jönnek, a régieket néhány generáció után menthetetlenül elfelejtik. A generációkat generációk váltják, a fajokat pedig újabb fajok. A hegyek eltűnnek, amikor pedig egy bolygó megkezdi haláltusáját elforrnak a tengerek és az óceánok is. Újabb bolygók és újabb csillagok keletkeznek.

Végül maga a világegyetem is, mely valamikor kilövellt önmagából, visszahullik önmagába, összeroppan. Azonban azon a világegyetemen túl is, amelyben mi most élünk, vannak további világegyetemek (számos kozmológiai modell és elmélet van; ebben a bekezdésben az orosz asztrofizikus, Andrei Linde modelljét követem; én azt tartom igaznak). Az egyes világegyetemek kitágulnak és összehúzódnak; egyfajta pulzáló mozgásban él mindegyik (ez a világmindenség sörhab-modellje, mely Andrei Lindétől származik). Az egyes összehúzódások eltörlik az előző „világkorszaknak” még a leghalványabb nyomát is. 

Nem tudni, mi lesz a lélek sorsa a halál után. Az egyes konkrét ember nyomát a rá következő évszázadok mindenesetre maradéktalanul kiradírozzák a világból. Csak elég sokat kell hozzá várni.

Egyszer végigragozom, hogy mi mindent implikál a tér és időbeli végtelenség gondolata.

Ha ilyenekre gondolok, akkor azonban nevetségesnek és mosolyognivalónak találom, hogy amiatt aggódom, hogy mondjuk Gyöngyvér, vagy mindaz, aki körülvesz engem, mit gondol rólam, milyennek talál engem. 

Az egyéni konkrét élet tétje az, hogy megpróbáljuk kényelmesen berendezni a magunk számára saját életünket, megpróbáljuk lehetőség szerint kényelmessé tenni a körülöttünk élők életét, és ha még futja az energiánkból, tenni azért, hogy minél többek számára minél kedélyesebb, vagy legalábbis elviselhetőbb hely legyen ez a világ.

(Mi, itt Közép-Európában, közelebbről pedig Magyarországon, összehasonlíthatatlanul szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint mondjuk a Harmadik Világ lakói. Azon belül is többek között fekete Afrika polgárháborús övezeteinek lakói).

Amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a kedélyesebb arcunkat mutatni azok felé, akik körülvesznek bennünket – de számomra az is az utóbbi hónapok egyik felismerése, hogy nem érdemes azért megfeszülni, hogy mindenáron a legelőnyösebb arcunkat lássák a körülöttünk élők; úgy sem tudjuk uralni, hogy hogyan vélekednek, mit gondolnak rólunk, és mit mondanak rólunk másoknak, amikor éppen nem vagyunk ott.

És nem is érdemes.

A kérdés az, hogyan használjuk ki az időnket, amit ebben a világban töltünk, abban a különös világszituációban, amelybe beleszülettünk, és abban a különös élethelyzetben, amelyben éppen találjuk magunkat. 

*

Ez számomra a következő dilemmában jelentkezett.

Nekem régebben támadtak filmes ötleteim; olyan ötleteim nevezetesen, hogy forgatókönyvet írok. (Mindig eléggé vizuális fantáziám volt; ezért forgatókönyvet). Kétféle forgatókönyv ötlete vetődött fel a fejemben.

Az egyik magamról szólt volna; pontosabban (hogy ne hangozzék ennyire nárcisztikusan) a világban való csetlés-botlásaimról, arról, ahogyan ügyetlenkedem a világban, még pontosabban az engem körülvevő nőkről.

Életemben mindig is a nők voltak a főszereplők – mindig is abban a furcsa helyzetben éreztem magam, hogy mellékszereplő vagyok a saját életemben. Életem nem rólam, hanem azokról a nőkről szólt, akik körülvettek engem.

Ennek az első ötletnek a problematikussága abban jelentkezett, hogy egy ilyen forgatókönyv, illetve film pontosan azt valósítaná meg, amit mindig is szerettem volna elkerülni: nekem nagyon kedves személyek sokaságát hozná nagyon kínos helyzetbe. (A forgatókönyv egy része elkészült, „A nő három arca” címet kapta – és a három nőből, amelyről elsősorban szólna, kettő egész bizonyosan nem akarná magát egy ilyen film szereplőjének tudni. És a harmadikról is vélelmezhető, hogy nem). 

Mi a második?

Nos, a modern szórakoztatóipar a legkülönbözőbb formákat találta arra, hogy kolonializálja a szabadidőt; az internettel a kolonializálás ilyen formái csak meghatványozódtak. Az egyik ilyen formának én magam is önkéntes áldozatául estem: ez a Baldur’s Gate című számítógépes kalandjáték, amellyel az elmúlt években több száz játékórát eltöltöttem (komplett nettó heteknek megfelelő időtartomakat), apám kifejezett megrovása és intése ellenére, mely szerint a legfontosabb kincsünk a szabadidő, és nem árt ezt jól beosztanunk.

Baldur Kapuja 

Igen, a második forgatókönyv (mely részben szintén elkészült), ennek a számítógépes játéknak az eredménye, pontosabban ez a játék ihlette. Teljesen magába szívott, annyira zseniális, olyan jól van felépítve, maga a játékmenet annyira nyitott, és annyira egyénítettek a szereplők.

Hogy miért vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e filmes forgatókönyvet írni belőle, annak felettébb egyszerűek az okai.

Tegyük fel, hogy megírom, természetesen angolul (angolul is kezdtem el). Letisztázom. Első körben engedélyt kérek a „Wizard’s of the West Coast” nevű cégtől, a fejlesztőktől, hogy tegyék lehetővé, hogy forgatókönyvet írjak a játékból, és házaljak vele producereknél.

Legvalószínűbb megoldás (95 százalék) – nem válaszolnak a levelemre. (Ha viszont házalni kezdek producereknél, ettől függetlenül, egy elkészült forgatókönyvvel, feltüntetve bár, hogy a szerzői jogok ügyében még nem tárgyaltam fejlesztőkkel; elenyésző esély, hogy a fejlesztők küldenek valamely ügyvédi irodán keresztül valami dörgedelmes fenyegető levelet. A legvalószínűbb eset azonban itt is a teljes visszhangtalanság és a süket falak esete).

Elképzelhető, hogy véletlenül vicces kedvükben találom őket, és visszaírnak valami olyat, hogy persze, kiadják a szerzői jogokat, egy millió dollárért. (Meg ha úgy akarnák, hogy film készüljön a játékból, akkor ők kérnének meg egy befutott forgatókönyvírót).

Egész pontosan 0.0001 tízezred az esélye annak, hogy egy ilyen kísérletből film lehet. És akkor is az a valószínű, hogy a forgatókönyvet, amelyen annyit izzadtam, kiadják egy „profinak”, aki teljesen átírja; és az egészből lesz egy hollywoodi tucatfilm, sok-sok akciójelenettel. De már ez is egy valószínűtlen utópia, amelynek esélyei matematikaiak. Gyakorlatilag tehát elhanyagolhatók.

Viszont még ebben az abszolút valószínűtlen esetben is fennáll egy további alapvető nehézség. Én műalkotást akarnék formálni ennek a játéknak a szüzséjéből. Mint Homérosz eposzai. Felejtsük el, hogy nekem ehhez aztán kiváltképp nincs tehetségem. Azt mondom: csak ilyen intenciókkal vágnék neki annak, hogy ténylegesen kidolgozzam a forgatókönyvet. A közízlés azonban áthidalhatatlan szakadékot iktat az úgynevezett magas kultúra (vagy éppen mélykultúra), és a tömegkultúra közé. És a fantasztikus műfaj, amelybe ennek a játéknak a története is tartozik, megmásíthatatlanul a tömegkultúrához lett sorolva.

Még Tolkien-tól „A gyűrűk urá”-t sem nagyon akarják akadémikus körökben igazi szépirodalomként elismerni – amely ennek a típusú fantasztikus irodalomnak az őse. Egyébként a Baldur’s Gate is egy ilyen Tolkien-szerű világban játszódik. 

Igazi Homérosznak kell lennie annak, aki ezt valódi műalkotásként újra alkotja, kitörve a kanonizáció szabta határokból.

Mindemellett is megéri a fáradtságot? Hogy hónapokat, esetleg éveket áldozzak az életemből egy ilyen projectre? 

Attól félek nem. Pedig maga a történet nagyszerű. Épp hogy nem egy akciótörténet, hanem ízig-vérig filozofikus mese, végesség és végtelenség kollíziójáról, a halandóságba való beletörődésről szól, vagy éppenséggel a halhatatlanság vágyával való konfliktusról.

Mi a történet? (Ahogy én magam elrendeztem – rendkívül sokfajta történet kialakítható ebből a kalandjátékból). 

A szereplők 

Irenicus. Őrült tündér varázsló, aki nem tudott beletörődni saját halandóságába. Naptündér volt (ebben a mesevilágban három nagy tündérfaj létezik: a naptündérek, a hamutündérek vagy szürke tündék és az éjtündérek, a gonosz tündék, a Drowk, akik földalatti barlangrendszerekben élnek), de az Élet Fájából, mely a naptündéreknek az életerőt és a hosszú életet kölcsönzi, elkezdte kiszipolyozni az energiát, hogy önmagát istenné tegye.

Ebbe majdnem belehalt az egész népe, ezért a naptündérek kiközösítették, megátkozták és elűzték. Az átok következtében Irenicus lassan sorvad és haldoklik, és gyűlöli a népet, amely kiközösítette, megnyomorította és elűzte. 

Bodhi. Ő Irenicus lelki társa volt a naptündérek között. Ő is naptündér volt, segített Irenicusnak. Kettejük között elég intim kapcsolat volt/van: Irenicus „nővéremnek” szólítja, Bodhi pedig Irenicust „fivéremnek”. Őt is száműzték és megátkozták Irenicus-szal együtt a tündérek – Bodhi mindenesetre a könnyebbik utat választotta ahhoz, hogy halhatatlanná váljon: vámpírrá tette önmagát.

Angus. Ő a főszereplő. Egy félénk, visszahúzódó, fiatal varázsló, aki felkeltette Irenicus figyelmét, mivel a gyilkolás és a halál halott istenének, Bhaalnak a gyermeke. Bhaal a papnőit ejtette teherbe halála előtt, mert érezte, hogy meg fog halni, és a Bhaalivadékokból kellett volna újjászületnie. (Egy rituálé keretében, amikor is az összes Bhaalivadékot megölik a papnők, és az ő vérükből támadt volna fel Bhaal. A rituálét mindenesetre megzavarták, a Bhaalivadékok elmenekültek, és Bhaal maga halott maradt).

Irenicus elkapott néhány Bhaalivadékot, hogy rajtuk kísérletezzen: Bhaal esszenciáját akarta belőlük kinyerni, hogy általa megtörhesse az átkot, amellyel népe sújtotta.

Angus tulajdonképpen csak életben akarna maradni, és azt akarja, hogy békében hagyják – mégis mindig közbejön valami, ami ide vagy oda rángatja. Angus szürketünde. 

Imoen. Ő is Bhaalivadék, ily módon Angus testvére. Irenicus rajta is kísérletezett a történet elején. Ő szabadítja ki Angust a játék elején, majd a történet egy szakaszában fogságba esik, és akörül forog a történet, hogy őt kiszabadítsák. Egy bohókás kamaszlány, a főszereplő érzelmileg erősen kötődik hozzá. Imoen ember.

Viconia deVir. Egy éjtündér, aki a felszínen él, mivel egykori családját a föld alatt kiirtották. (A drowknál, vagyis az éjtündéreknél nem ritka az ilyesmi). Mivel a felszínen mindenütt gyűlölik az éjtündéreket, ezért a játék egy pontján a főhősnek meg kell őt mentenie – Viconiát elkapják vallási fanatikusok, és meg akarják égetni. A főhős menti meg a hölgyet.

Viconia egy rettenetesen önző, gonosz, kifejezetten aljas és brutálisan erős személyiség, aki szeret mindent az ellenőrzése alatt tartani. A főhős szerelmes bele, Viconia ezt kihasználja, cserébe azért, hogy megmentette, és folyamatosan védelmezi, néhányszor látványosan megalázza a főhőst, és a fizikai erőszakig terjedően egészen komiszul bánik vele, egy betörendő állatnak tartja. (Az éjtündéknél matriarchátus van, a férfiakat az állat szintjén kezelik). A játék végére Viconia is normalizálódik kissé; a főhős és Viconia mindvégig kitartanak egymás mellett.

A történet 

A történet egy földalatti labirintusban mely Irenicus kísérleti laboratóriuma. A városbeli tolvaj céh, az Árnyéktolvajok azonban rajtaütnek a varázslón, és megzavarják. (Egy rivális céhet sejtenek a kísérletező mágusban). A földalatti komplexumban kavarodás támad, néhány fogoly, Imoen segítségével, megszökik.

A komplexumból kijutva azonban Irenicus némiképp nehezményezi, hogy kísérleti alanyai meg akarnának szökni, és ellenvéleményt nyilvánít. Dulakodás támad, ami közben Imoen varázslatot használ (mivel ő is varázslónak tanult) – és Irenicus is. Ezzel magukra hívják a városbeli mágiaügyi hatóság figyelmét, a Köpenyes Varázslók (Cowled Wizards) figyelmét, lévén nyilvános helyen a mágia használata biztonsági okokból mindenütt tilos a város területén.

Irenicust és Imoent is foglyul ejtik a Köpenyes Varázslók.

Angus ezután megpróbálja kiszabadítani Imoent, az Árnyéktolvajok ajánlanak neki ebben segítséget. Két rivális céh háborújába kerül eszközként – a másik a Bodhi által alapított vámpírklán, amely orgyilkosságokból él, és riválisként folyamatosan tizedeli meg az Árnyéktolvajokat.

Időközben sikerül beilleszkednie a város lakói közé – a helyi Varázslóakadémián taníthat a diákoknak mágiát.

De az Árnyéktolvajok azok akik, (egy Bodhival folytatott véres összetűzés után) eljuttatják a főhősöket egy távoli szigetre, amelyen egy Azilumban, egy Menedékházban tartják fogva az őrültnek, vagy deviánsnak nyilvánított varázslókat, így Irenicust és Imoent is. 

Amikor megérkeznek a szigetre, ahol az Azilum van, kiderül, hogy Irenicus átvette a hatlmat a mágusok elmegyógyintézete fölött. Foglyul ejti ismét a főhőst, és befejezi kísérleteit: kinyeri a Bhaal-esszenciát mind Angusból, mind Imoenből, és lelkük egy részét is megszerzi magának. Ennek segítségével megtöri az átkot mind önmagán, mind Bodhin.

Szintén kalandos körülmények árán, de a főhősöknek az Azilumból is sikerül megszökniük. Hagynák, hogy hadd menjen el Irenicus és Bodhi a Bhaal-esszenciával és a lélekrészekkel, de útban hazafele elsüllyed a hajójuk. Egy vízalatti városba kerülnek, amelyet cápaszerű lények (Shahuaginok) laknak, cserébe, hogy részt vesznek a cápaemberek hatalmi játszmáiban továbbmehetnek egy földalatt barlangrendszerbe, mely mélyen a tenger alatt húzódik. 

Eljutnak a Mélysötétbe, ennek a világnak az egyik legkomiszabb helyére, amelyet – mit ad Isten – az éjtündérek laknak. Ebben a világban Viconia a főszereplők kalauza.

Itt is felbukkan Irenicus, bár a főszereplők elkerülik őket – valamit seftel az éjtündérekkel, nem lehet pontosan megtudni, mit. Később kiderül, hogy a naptündérekkel folytatott háborújában segítették Irenicust – a naptündék és az éjtündék gyűlölik egymást. Irenicus pedig amellett, hogy istenné akar válni, mindenekelőtt egykori népén akar bosszút állni.

Illúzióval elfedi a naptündérek fővárosát, hogy senki meg ne találja, és senki se siethessen a segítségére. A naptündérek királynője, Elissime az, aki a főhősök segítségét kéri. Egy szobrocska segítségével találhatják csak meg a várost, amelyet Bodhi lopott el a Naptündérek templomából. A főhősök visszaszerzik a szobrot, megtalálják a várost, amelyet Irenicus ostromol, megütköznek Irenicus-szal, aki időközben be akarta fejezni régi, félbemaradt tervét (hogy az Élet Fájának energiájával válik istenné).

A küzdelemben a főhősök és Irenicus is elesnek, mindannyian a Kilenc Pokol egyik albugyrába bezártan ébrednek. Mindenkinek szembe kell néznie a Pokolban önmagával, majd a másik féllel (mármint a főhősöknek Irenicus-szal). 

Ez a történet. Ennek a forgatókönyves feldolgozásával kacérkodtam. Mint mondottam: nem tudom, megérné-e a belé fektetett energiát?

Életjel

Csak életjelet adok magamról, hogy azért még nem haltam meg. A munka teljesen eltömítette a napjaimat, amellett, hogy az idővel híresen-hírhedten rosszul gazdálkodom. Most próbálom végre rendbe szedni az időbeosztásomat, bár ez az elmúlt húsz évben nem nagyon sikerült.

A Weber-konferencia, (Max Weber szellemi örökségéről) rengeteg tennivalót hagyott rám, amelynek még neki sem kezdtem. A legtöbb időt azonban Inga Römernek a disszertációja vette el – Inga Römer egy bájos ifjú hölgy, Tengelyi László asszisztense Wuppertalban. És írt egy ötszáz oldalas disszertációt Husserl, Heidegger és Ricoeur időfilozófiájáról. Megígértem neki, hogy recenziót írok róla – ez négy hónapomat vette igénybe: július óta gyakorlatilag csak ezzel a könyvvel foglalkozom. Mert kissé nehéz a gondolatmenete, és összetett. Háromszor olvastam el a könyvet.

Most írom a recenziót, amit kész lesz, veszek egy kis levegőt, és párhuzamosan fogok foglalkozni a disszertációmmal és a Weber-konferencia tanulmányainak megjelentetése körüli teendőkkel. És utána a nagy project, a Logikai Vizsgálódások fordításának folytatása. Vagyis inkább befejezése és lekerekítése. (A Logikai Vizsgálódások Husserl nagy főműve, potom ezer oldalban, 1900/1901-es megjelenéssel. Én fordítom magyarra). 

Hamarosan talán sort keríthetek arra is, hogy időnként ismét filozófiai problémákról beszéljek hosszabb-rövidebb módon. Az a kevés olvasóm, aki talán erre a blogra rátéved, ezekből a félig-meddig önéletrajzi jellegű foszlányokból vajmi keveset kamatozik.

Gondoltam már rá, hogy írok életem konkrétabb eseményeiről, részletesebben magamról is, azokról, akik körülöttem élnek – de szemérmes módon nagyon közeli részletekbe nem mertem bocsátkozni; tartok tőle, hogy kínos jelenetek is származhatnának abból, ha részletesen, intim módon beszámolnék arról, hogyan is látom a körülöttem élőket tulajdonképpen, azokat, akik kedvesek és fontosak nekem.

Ahogy származott is már ilyenből kínos jelenet.

Gyöngyvér 

Néhányszor talán mégis tehetek majd kivételt.

Az egyik ilyen esztétika-szakos barátom, Gyöngyvér – akit gyakorlatilag idestova öt éve ismerek. Gyöngyvérre mindig hálával gondolok, mivel átsegített életem néhány nagyon nehéz periódusán. Egy nagyon érdekes teremtés, annyi melegséggel és energiával, amit csak kevesekben tapasztaltam.

Mivel egész életem során rengeteg félelem és szorongás gyűlt fel bennem, és életem egyik alapvető (a filozófiából eredő) motívuma a megvilágosodás utáni vágy, ezért elkezdtem lejárni Gyöngyvérrel egy buddhista szentélybe meditálni – mint kívülálló, világi érdeklődő. (Azóta is lejárok, hétfőnként). 

A buddhista szentélyben tett első látogatásom kissé riasztóra sikeredett.

Én ugyanis zsidó vagyok – és hiába ateista és asszimilált a családom, nekem nagyon keményen beleégett a tudatalattimba (meg gyakorlatilag a tudatomba is) a zsidó vallás ellenvallás jellege; nevezetesen, hogy a legnagyobb bűn a zsidóságban (amihez csak az emberölés hasonlítható), a bálványimádás, az idegen istenek imádata.

Ez idáig nem is jelenthetne gondot: a buddhizmusban ugyanis nincs isten. Talán az egyetlen vallás, amelyben nincs isten. A buddhizmusban a Buddha pusztán egy pozíció, egy rang, egy titulus, amelynek első viselőjét történetesen Sziddhárta Gautamának hívták. A teljesen megvilágosodott embert hívják Buddhának. Gyöngyvér nekem a buddhizmus lényegét így fogalmazta meg: a buddhizmus nem hisz istenben, hanem abban hisz, hogy meditáción keresztül el tud jutni a tudatosság magasabb fokaira.

A buddhista meditáció ezekkel a szavakkal is kezdődik: „Az összes gondolkodó lények, akik csak körülvesznek bennünket, potenciálisan női és férfi buddhák”. 

Mi volt az tehát, ami elsőre megriasztott?

Hogy a szentély, kevéssé elítélhető és meglepő módon, tele volt Buddha-szobrokkal. És erre rögtön beugrott nekem a harmadik parancsolat: „Ne csinálj magadnak faragott képeket… Ne imádd és tiszteld azokat!” – „Ó, te jó ég” – gondoltam – „A zsinagógában kiközösítenének, ha látnák, hol járok”.

„Buddha nem egy féltékeny isten” – mondta Láma Ole Nydahl, a buddhizmus európai missziójának svéd származású szellemi vezetője. (A láma szintén fokozat a megvilágosodás felé vezető úton). (A fordulat némiképp ironikus, nem kell feszültséget gyanítani azzal a korábbi megállapítással, mely szerint a buddhizmusban nincs Isten. Láma Ole csak arra utalt, hogy a buddhizmus nem ismer szankciót a vallást elhagyók számára).

Nos, a zsidóknál a Jóisten viszont nagyon féltékeny isten; a Biblia másból sem áll, minthogy a Jóisten hogyan fenyíti orrba a mindig más istenek után ácsingózó zsidókat.

A zsidó hit ellenvallás (lásd erről: „Mózes, az egyiptomi”, Jan Assman) – ahogy a muszlim és a keresztény hit is. És ez eléggé mélyen beleég a zsidók kollektív emlékezetébe. Az asszimilált és ateista zsidókéba.

Mint világi, felekezeten kívüli érdeklődő járok le tehát meditálni – és egyébként ez jót is tett nekem bizonyos szempontokból. Itt ért egzisztenciális tapasztalattá az a filozófiai elképzelés, hogy ha bírok is befolyással arra, hogyan alakuljon a sorsom, és hogyan vélekedjenek rólam mások, a többiek rólam való véleményét, még azokét is, akik a legkedvesebbek számomra, éppúgy képtelen vagyok teljesen az ellenőrzésem alá vonni, mint általában sorsom alakulását. 

Életformává formálva ez a meggyőződés kissé nyugodtabbá teszi az embert – ha egyúttal (másfelől) megtesz mindent, ami tőle telik, sorsának és az emberekkel való kapcsolatának alakításában.

Az jutott eszembe az egészről, hogy Husserl levelezett egy barátjával a fenomenológia egzisztenciális fordulatokat kiváltó hatásáról – Husserl tanítványai között katolikusok evangelizáltak, evangélikusok katolizáltak, zsidók megkeresztelkedtek. Husserl értetlenségének adott hangot a jelenség fölött: mondta, hogy ő részéről jó lutheránusnak vallja magát (zsidónak született, de viszonylag korán, 28 évesen megkeresztelkedett), de nem érti, hogy miért vált ki egyesekben a fenomenológia ilyen hitbeli fordulatokat, megvilágosodásokat és megtéréseket. 

Én már érteni vélem. Mindenesetre Gyöngyvérnek, egy beszélgetésünk alkalmával, azt mondtam, hogy én zsidónak születtem, zsidóként is szeretnék meghalni.

De néha úgy érzem, hogy ha nem volnék zsidó, akkor leginkább buddhista lennék. Nyugis, stresszmentes vallás.

Most csütörtökön és pénteken volt az Eltén két napos konferencia Max Weber (1864-1920) szociológus, filozófusról. Ő is egy olyan figura volt, akitől az embernek, így a huszonegyedik században, nyomasztó kisebbrendűségi érzése támad. Max Weber ugyanis egyike volt kora univerzális elméinek. Ez azt jelenti, hogy egyfelől maradandót alkotott a filozófia, a társadalomtudomány, a társadalomtörténet, a közgazdaságtan területén; rengeteget írt a vallástörténet, valamint az összehasonlító vallástudomány témáiban, (különösen sokat írt az ókori zsidóság történetéről is!); másfelől akkora műveltséggel rendelkezett a legkülönbözőbb területeken, mint ma kevesen. Kisujjában volt a teljes klasszikus műveltség; hatalmas zenei tudással rendelkezett (egyik utolsó műve egy zeneszociológiai írás; nem csak a kortárs és klasszikus európai komolyzenét ismerte, hanem a legkülönbözőbb európai és Európán kívül népzenéket), természetesen teljesen naprakész volt a területét illető aktuális szakirodalomban, de a legkülönbözőbb szaktudományokban rendszeresen frissítette az ismereteit. 

Nyomasztó ilyen fölénnyel találkozni ma. Weber korában sem mozgott túl sok ilyen – de azért voltak egy páran. Gyakoribb voltak akkor az ilyen figurák, mint ma – ott volt például Karl Löwith, aki egyike volt az utolsó olyan elméknek, akik még goethei műveltséggel bírtak. Hogy ma kevés, vagy legalábbis kevesebb ilyen alakkal találkozhatunk (legjobb tudomásom szerint legalábbis), az részben annak köszönhető, hogy a nyilvános kommunikációs tér átalakulásával (magyarán: a tévé elterjedésével, az internet megjelenésével) a klasszikus műveltségtől eltérő, másfajta jellegű információs csatornák is lekötnek bennünket.

Én napi öt-hat órát olvasok – egyébként zenélek; régebben sokat sportoltam, ami most abbamaradt, de hamarosan újra elkezdeném; és főként pöncögök. Pöncögésnek hívom, amikor kvázi-haszontalanul elütöm az időmet: a neten lógok, számítógépes játékokkal játszom, tévézem. És pöncögés után mindig erősen furdal a lelkiismeret (közben egyfajta lótuszevői, kábult állapotba kerülök, amikor szinte nem is észlelem az idő múlását) – ugyanis az elmúlt koroknak ezek az elképesztő elméi egy évszázad távlatából is rosszallóan néznek vissza rám sírjaikból.

Szóval ő volt Max Weber, korának géniusza és polihisztora, a tudományok értékmentességének lelkes hirdetője, a „katedrapróféták” engesztelhetetlen ellenfele. (A „katedrapróféták” azok a tanárok, akik az egyetemi katedrákon állva, a tanár akadémiai pozíciójából adnak politikai eligazítást diákjaiknak az órai oktatás keretében).

A konferenciát gyakorlatilag én szerveztem meg – amikor már benne voltam, akkor bántam az egész dolgot, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett; de már nem volt visszaút. Egy csomó energiámat és időmet felzabálta. A konferencia összejött (gyakorlatilag tavaly ősszel kezdtem el szervezni); de segítség is kellett; szociológus barátom, Márk nélkül az egész nem jöhetett volna össze; életfontosságú volt, hogy Márk beszervezte a konferenciába a szociológusokat is.

(Márk egy irdatlan magas gyerek; egyébként egyszer OTDK-n második lett a szociológia szekcióban. Szerintem jóval magasabb, mint két méter. Amikor volt barátnőmnek saccoltam meg Márk méreteit – mondtam, hogy szerintem lehet vagy két méter tíz centi –, a lány közölte, hogy nem vagyok észnél, szerinte két méter sincsen. „A mellkasáig sem érek” – mondtam. „De hát te kicsi vagy!” – felelte empatikusan a leányzó; [172 centi vagyok].

Márk egyébként egy nagyon okos gyerek; nekem volt szerencsém együttdolgozni vele egy kutatóműhelyben). 

Jöttek Pécsről, jöttek Szegedről – igazi országos konferencia lett. Jöttek szociológusok (hála Márknak), jöttek filozófusok, sőt még egy zenetudós is (Barlay Zsuzsának köszönet a megjelenésért) – igazi interdiszciplínáris konferencia lett. Bevásároltam mindenféle ételt és italt (mivel arra már végképp nem maradt erőm, hogy anyagi támogatásra is pályázzak, mindezt saját pénzből); igyekeztem megadni a módját.

A konferencia színvonalasra sikeredett. Az ilyen konferenciák azért jók, mert az ember magába szív egy csomó új információt, és megismerkedik egy csomó, váratlanul új nézőponttal.

Az első nap meglehetősen sokan voltunk – vagy harmincan. A második nap reggel meglehetősen kevesen – Otíliát, a könyvtáros nőt (akit ’96 óta van szerencsém ismerni) szintén betereltem az előadó terembe, hogy gyarapítsa az ötfős tömeget (hat főre). Második nap délutánjára egész sokan lettünk: voltunk vagy tizenketten.

Én mindenkinek egyfolytában köszönetet mondtam mindenért – tényleg csupa hála és meghatódottság voltam; rettegtem tőle, hogy kudarcba fullad a konferencia; hogy az utolsó pillanatban lemondja a kevés számú, megmaradt jelentkező is; (nagy volt a lemorzsolódás; a nyár folyamán egy csomóan lemondták a részvételi szándékukat, én meg egyre növekvő szorongással néztem az egyre apadó létszámot. Végül azonban 16-an adtak elő; és pontosan ennyi emberre volt szükség minimálisan egy kétnapos konferenciához); rettegtem tőle, hogy üres terem előtt fognak beszélni az előadók; csupa-csupa félelem voltam, de végül minden jól alakult. Megkönnyebbültem.

Számomra a konferencia legérdekesebb hozadéka az volt, hogy megtudhattam, hogy Karl Jaspers filozófus-pszichoanalitikus vizsgálatai szerint Nietzsche és Kierkegaard pszichopaták voltak, Max Weber (akit Jaspers évekig analizált) pedig mániákus depressziós; (Cs. Kiss Lajos előadása).

Ezek a filozófusok!

Az otthoni létet tényleg egyfajta paradicsomi állapotként éltem meg, nehéz lesz elszakadni itthonról. Márpedig néhány héten belül ki leszek rakva otthonról; szüleim, kevéssé elítélhető módon, közölték, hogy szeretnék, ha már saját lábra állnék. Annyira persze nem rossz a helyzet, mint amilyennek itt beállítom: saját lakásba költözöm; igazán szerencsésnek mondhatom magam.

Már tervezem a lakásavató bulit; de első nekifutásnak csak mintegy 8-10 ismerőst hívok meg – nem fukarságból; de többet egyfelől nem tudnék hova leültetni, másfelől meg eltökéltem, hogy meleg ételt készítek barátaimnak, mert a hideg az snassz. Hagymás krumplira gondoltam (azzal Párizsban elég sokat kísérleteztem) – és 8-10 ember esetén már abból is csaknem ipari mennyiség kell. Majd nagyobb bulira is sor kerül, ha belaktam a lakást.

Viszont csak augusztus végén fogok tudni beköltözni. Pedig már nagyon ráhangoltam magam a továbbmozdulásra.

Amúgy a július-augusztus kegyetlen rohanás volt, és még mindig az – próbálok zöldágra vergődni tömérdek tennivalómmal – ez máig kevéssé sikerül. Volt egy kisebb pihenési időszak, amikor karate táborban voltam egy hétig; ott munkára viszonylag kevés idő jutott; edzőm – a tábor első felében legalábbis – háromórás edzéseket tartott; nap végére mindenkinek lógott a nyelve.

Tábor után viszont testedzésre sem jutott idő – ezt hamarosan próbálom újra beiktatni a napi programomba; elvégre szeptemberben már versenyezni is szeretnék.

De addig is: könyvet kellene szerkesztenem (Munkácsy Gyula, boldogult jó tanáromnak az emlékkötetét), fordítanom kellene (Husserl, „Logikai Vizsgálódások”), recenziót kellene írnom németül (Inga Römer, Tengelyi László zseniális kis asszisztensének potom kis 500 oldalas röpiratáról) és készülnöm kellene az őszi kurzusaimra. Tehát van dolgom bőven.

Egyébként jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem írok gyakrabban (az állandó időhiányon túl) – más témákról is.

A politikával szemben kezdek egyre távolságtartóbb lenni, azzal együtt, hogy megvan a magam markáns politikai véleménye; (szociáldemokrata volnék; vagyis a liberális demokráciát és a szociális piacgazdaságot vallom alapértékeimnek). Egyszerűen látom, hogy elvileg tanultabbak is akkora égbekiáltó baromságokat tudnak beszélni, ha politikáról van szó, hogy önkéntelenül is szkeptikusabb leszek magammal szemben, hogy vajon én mikor beszélek hajmeresztő hülyeségeket a politikában. Sőt: nem ritkán fordult elő velem, hogy amikor utóbb visszatekintettem egy korábbi politikai állásfoglalásomra, akkor legszívesebben elvonultam volna egy magányos sarokba, kezeim közé temettem volna fejem, és csendben sírdogáltam volna, hogy Te Jó Isten, hogy én milyen iszonyatos marhaságokat tudok beszélni néha.

Egyszerűen azt érzem, hogy nincs elég rálátásom a dolgokra, hogy bonyolultabb ügyekben véleményt alkossak.

Így aztán e blogon legalábbis ritkán politizálok.

Akkor meg minek?

A másik lehetséges téma: a magánélet. Itt viszont igyekszem komolyan venni Tóta W. Árpád véleményét, mely szerint a blog, mint műfaj, nem arra való, hogy kirakjuk az ablakba, hogy mekkorát szartunk. Ráadásul magánéletem most gyakorlatilag már nincs.

De idővel azért igyekszem minden területen jelentkezni egy-egy poszttal.

Noha már kéthete itthon vagyok, azért Párizs több szempontból is elkísért haza. Egyfelől sok-sok megírandó levél formájában, másfelől annak a francia nyelvű tanulmánynak a formájában, amelyen mind a mai napig dolgozom.

Ez utóbbi jelentette a vicces csavart életemben. Azért mentem ki Párizsba, hogy Sartre filozófiájáról írjak magyarul egy könyvet (noha a nevezett filozófiai nézeteit több ponton alapvetően elhibázottnak és teljesen tévesnek tartom). Ehhez képest május elején elkezdtem róla írni egy tanulmányt franciául, és azóta csak azt írom.

Sartre:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sartre

Ebben a fő ösztönzőt Michel Christiansen, a Párizsi Husserl Archívum azóta nyugalmazott tudományos főmunkatársa jelentette. Ő volt az, aki rendületlenül bíztatott, hogy az elkezdett Sartre-tanulmányomat kerekítsem ki egy korrekt publikációvá; és ebben rengeteg segítséget, tanácsot nyújtott nekem; mindenekelőtt azonban lankadatlan lelkesedéssel ösztökélt engem, amikor én már hagytam volna az egészet a fészkes fenébe.

(A másik lényeges, megemlítendő figura ebben a történetben, Jean-Sebastien Hardy, Tengelyi László és Renaud Barbaras quebec-i illetőségű tanítványa; aki a dolgozatban egyformán segített ötletekkel, és a nyelvtani-stilisztikai tisztázásban).

Michel Christiansen-hez hasonlóan segítőkész és kedves emberrel soha nem találkoztam azelőtt, és nem is hiszem, hogy egyhamar fogok. Egy hatvanéves öregúr, aki amúgy nagyon jól tartja magát, nagyon lelkes és fiatalos teremtés; bájos feleséggel, és négyes darab, megvesztegetően szép lánygyermekkel. Többször meghívott hozzájuk ebédre, illetve vacsorára. Remélem, lesz majd alkalmam meghálálni alkalmasint mindazt, amit értem tett.

Amióta hazatértem Párizsból ipari mennyiségű levelet megírtam – ex-barátnőmmel együttműködve szervezek őszre egy Weber-konferenciát. A szervezés javarészét mindenesetre én intézem; és még nagyon sok munka lesz vele.

Max Weber (a magyar nyelvű szócikk a leányzó keze munkáját dicséri):

http://hu.wikipedia.org/wiki/Max_Weber

És a legkülönbözőbb embereknek szerte a világba. Ha valaki széles ismeretségi körrel rendelkezik, annak az a hátránya, hogy a kapcsolatok fenntartása és ápolása (többek között levélírogatás) rengeteg időt emészt fel.

(És két hét alatt még nem tudtam mindenkinek írni – elég kimerítő angolul, németül, franciául leveleket fogalmazgatni. Igaz, angolból legalább már eljutottam arra a szintre, hogy gyorsan és gördülékenyen tudok leveleket fogalmazni – majdnem, mint magyarul. A konferenciával kapcsolatban mindenesetre újabb és újabb leveleket kell írnom).

(Már régen-régen lépnem kellett volna azzal kapcsolatban is, hogy elkezdjem megszervezni Párizsba jövő tavasszal történő visszatérésemet – de eddig csak a szállással kapcsolatban tudtam valamit intézkedni).

Jövő héten megpróbálok érdemibb mondanivalóval előrukkolni. Addig is, Párizs emlékére néhány dal kedvencemtől, Axelle Redtől:

https://www.youtube.com/watch?v=b3ebwo_RhNY

https://www.youtube.com/watch?v=aFmYBNRDBSs&feature=related

Igazából Párizs végóráit kellene írnom. Már csak alig pár óra - nagyon szomorú vagyok miatta, nagyon szerettem Párizst.

Egy nehezen viselhető oldala van a városnak:  a zsúfoltság.

Emlékszem, Tengelyi László azt mondta nekem egy személyes beszélgetésünk alkalmával, hogy az európai fővárosok közül talán Párizs az, amely leginkább meg tudta őrizni a vidéki város hangulatát. 

Na, ebből én nem sokat tapasztaltam. Párizs igazi metropolisz; hatalmas, szinte minden igényt lefedő boltjaival; az utcákon hömpölygő embertömegeivel. Mégsem az utcák azok, amelyek igazán zsúfoltak, hanem a tömegközlekedés, különösen a metró.

A metróhálózat az, mely egy másik, földalatti Párizst sző a földfölötti alá. Komplex, kacskaringós labirintusokkal - csodálkoznék, ha nem volna francia-párizsi akciófilm, amely ne használná ki a föld alatti Párizs által szinte fölkínált üldözési jelenet lehetőségét. A szerelvények azonban rendszerint iszonyúan zsúfoltak.

És Párizs legfelemelőbb oldala: ismét csak a nők, a lányok. (Alább súlyosan szexista sorok következnek).

Emlékszem, hogy Dublinban hetente alig-alig akadt egy-egy valóban csinos lány. Zavarba jöttem, amikor a zeneiskolában velem együtt tanuló barátom, Sean Hughes megkérdezte, hogy hol szebbek a lányok: Írországban vagy Magyarországon? Erre igazán zavarba jöttem, és a következő, diplomatikusnak szánt választ adtam: az ír lányok között van néhány különlegesen szép, viszont úgy gondolom, hogy átlagban a magyar lányok szebbek.

Nos Párizsban nem hogy naponta, de óránként találkozik az ember különlegesen szép női teremtésekkel - e tekintetben tökéletesen elvarázsolt a város. A francia lányok valóban olyanok, amilyennek hírük mondja őket: különlegesen gyönyörűek.

És női olvasóim kedvéért mondom: a fiúk is sármosak, jóképűek - ahogy azt Orsolya, a franciatanárnőm megállapította.

Ps.

Kérésre igyekszem legalább hetente egy posztot küldeni. Nem ígérem, hogy megéri majd, de igyekszem rendszeres lenni.

A filozófia hasznáról és káráról.

Mire jó a filozófia? 

Röviden: mindenre és semmire.

Mit csinálnak ma a filozófusok? Leginkább már jobb létre szenderült filozófusok műveiről és gondolatairól írnak és beszélnek. 

Mit csináltak régen a filozófusok? Nem is kell olyan régre visszamennünk: mit csináltak a filozófusok még olyan fél évszázada? 

Az élet és a világ általános dolgairól elmélkedtek.

Valljuk be: első hallásra elég haszontalan dolognak tűnik. (Második hallásra is az). És erre áldoznak az adófizetők pénzéből évi sokmillió forintot? Manapság pedig konkrétan arra, hogy filozófusok elmélkedjenek régebbi filozófusokról? (Aki nem tudná: a filozófia önálló szakmává nőtte ki magát, a maga szakmai fórumaival, szakmai intézményeivel és kutatóműhelyeivel – és a filozófiát, mint akadémiai diszciplínát, leginkább közpénzekből kell fenntartani). Nem hangzik túl kecsegtetően.

Mégis: ilyen vagy olyan módon rá vagyunk kényszerítve a filozófiára. Nem csak mi, úgymond a fejlett társadalmakban élők – a természeti népek is, egyáltalán minden emberi lény. A filozófia egy velejéig haszontalan műfaj. Mégis: az ember sorsa a legintimebb módon összefonódik vele.

A filozófia az a mód, ahogyan elrendezzük az életünket, ahogy elrendezzük magunk körül a világot. Erre az elrendezésre rá vagyunk kényszerítve, nem áll módunkban, hogy szabadon döntsünk róla, kívánunk-e élni vele, vagy sem. A vallás is ennek az elrendezésnek egy lehetséges módja. Korunk naiv, tudományhitű materializmusa is egy ilyen mód. Szembetalálkozunk ezekkel a mintákkal, ahogy születésünk utána belenövünk a világba – mi már megengedhetjük magunknak, hogy válasszunk ezek közül a minták közül. Vannak, akiknek e téren jóval korlátozottabbak a lehetőségei, mint a mieink. Választhatunk tehát a minták közül, arról azonban már nem dönthetünk, hogy meg akarjuk-e formálni világunkat és életünket ilyen vagy olyan módon. Ezt a megformálást, ha nem is reflexív szinten, de spontán-reflektálatlan módon is elvégezzük.

Az ember lényege szerint filozofáló lény, „zoón philoszophikon”. 

Honnan származik ez a kényszer? Egyfelől az ember végességéből és halandóságából. Az embernek szembe kell néznie és meg kell harcolnia végessége traumájával. Ez nem pusztán halandóságáról szól, hanem léte egész esetlegességéről. (Tegyük hozzá rögtön: az esetlegesség traumája újkori fejlemény, melynek gyökerei azonban a régmúltba nyúlnak vissza. Az archaikus ember egy jól elrendezett világba találta magát belefoglalva – számára az a trauma még nem létezett. Az archaikus ember egy mitikus kozmoszba nőtt bele). Másfelől az etikai dilemmák: amikor válaszút előtt állunk, de teljesen magunkra vagyunk utalva, hogy egy ilyen szituációban miképpen döntsünk.

Mítosz és logosz.

A mitikus világképzések prefilozofikusnak is nevezhetők, amennyiben már a filozófiai világ- és fogalomképzés ígéretét hordozzák, de még egy prereflexív szinten működnek, lényegileg közösségi teljesítményként. Kinövesztik magukból azokat az elveket és azokat a képzeteket, amelyek szerint a közösség tagjait elhelyezik a mitikus világban, a kozmoszban.

Azonban ez a kozmosz sem teljesen ellentmondásmentes: olyan ellentmondásokat hordoz magában, melyek a szó igazi értelmében vett filozófiai teljesítmények szülőanyjává válhatnak. Összeütközésbe kerülhet az isteni és az emberi törvény, és ez a kollízió új szubjektumot szül, aki kénytelen kívül helyezni magát az életvezetés közvetlenül készen talált keretein, és kénytelen maga dönteni olyan kérdésekben, melyek vonatkozásában a tradíció vagy nem ad útmutatást, vagy egyenesen a tradíció ellenében kényszerül dönteni.

A görög tragédiáknak ez visszatérő témája. Az isteni és az emberi törvény összeütközésének paradigmatikus esete Szophoklész Antigónéja.

A filozófiát ennek a világképzésnek az absztraktabb módja jellemzi: a mitikus világképet konkrét fogalmak és konkrét képzetek építik fel; a mítosz akkor nyomul előre a logoszhoz (vagyis a filozófiai beszédhez), amikor utat talál a fogalomképzés absztraktabb útjaihoz, és távolságot tud teremteni az úgyszólván készen kapott, vagy készen talált tradícióhoz képest. A filozófiában megjelenik valami olyasmi, ami a mítoszhoz képest alapvetően idegen és újszerű – a vita. A filozófusok között vita támad a világról alkotott különböző modellek többé vagy kevésbé megfelelő, illetve meg nem felelő voltáról.

A legtöbb, civilizációba fejlődött kultúrnépnél megjelent valami, amit ebben az értelemben filozófiának nevezhetünk; amelyet tehát jellemez az absztraktabb fogalmi gondolkodás, és a tradíciótól távolságot teremtő világalkotás. De az antik görögségben jelent meg a filozófiának egy olyan módja, mely aztán a filozófiaként kifejezetten uralomra jutott a világtörténelem folyamán. Hogy „filozófia” címszó alatt ma elsősorban a nyugati filozófiára gondolnak, és azt oktatják filozófiaként szerte a világon, nem kizárólag annak a ténynek köszönhető, hogy a nyugati kultúra hódította meg a világot, és nem valamelyik másik – de nem is függetleníthető teljesen ez utóbbi ténytől.

A görög filozófiában a fogalmi gondolkodásnak, a definíciós kényszernek és az érvelő vitának olyan szabályai és formái alakultak ki, melyek megnyitottak egy dinamikusan kibontakozó történeti horizontot. A keleti filozófiákat (keleten alakultak ki nagyobb filozófiai teljesítmények) vele szemben sajátos változatlanság jellemzi. Nem mintha nem lettek volna iskolák, trendek és viták a keleti filozófián belül, mintha hiányoztak volna azok a nagy szellemi alakzatok, amelyek a materializmusnak, illetve az idealizmusnak lennének megfeleltethetők (még ha csak távoli megfelelésről beszélünk) – de keleten nem jelent meg a filozófiai horizontnak az az időről-időre bekövetkező, földcsuszamlás-szerű átalakulása, a fogalmak és az érvelési struktúrák végletesen higgadt és letisztult volta, mint a nyugati hagyományban. Nem volt olyan „sűrű” a története, mint nyugaton.

Mire jó tehát a filozófia? Egyfelől rákényszerít bennünket, hogy magunk adjunk választ az élettel és a halállal kapcsolatos kérdésekre, azokra a kérdésekre tehát, amelyek létünkben érintenek bennünket. Reflexióra kényszerít bennünket. Megállásra és gondolkodásra. Egyáltalán nem biztos, hogy a válasz, vagy akárcsak a kérdés feltevése adekvát lesz. De mégis lesz valami határozottabb fogalmunk általa arról, hogy miről is szól ez az egész életnek nevezett játék.

Másfelől segít bennünket abban, hogy távolságot teremtsünk saját kedves előfeltevéseinktől és rögeszméinktől. Kritikára és önkritikára tanít bennünket.

Előítélet-búvárkodás.

A lappangó előfeltevések tudatosítása a filozófia legnagyobb bravúrja. (Ahogy az is, hogy a régtől fogva berögződött kérdéseket újszerű módon tegyék fel, új kérdéshorizontokat nyissanak meg).

Mindannyiunkban lappanganak ilyen előfeltevések és előítéletek. Nem tudnánk nélkülük sem gondolkodni, sem létezni. Az újkor egyik nagy előítélete a radikális előítélet-mentesség bálványa volt. Ez a bálvány mára egyszer s mindenkorra ledőlt. Nem lehetséges megszabadulnunk minden előítéletünktől. Aki minden előítéletétől és előfeltevésétől meg akarna szabadulni, az, Kant szép hasonlatával élve, ahhoz a galambhoz hasonlítható, aki arra gondol, mennyivel gyorsabban tudna röpülni a légüres térben.

A nagy filozófiai áttörések mindig ezeknek a gondolkodásunkba és életünkbe régtől fogva beépült, és már nem is tudott előítéleteknek a tudatosítását jelentették. Amikor valaki képes volt arra, hogy egy lépést hátralépjen, és szembenézzen saját előítéleteivel vagy előfeltevéseivel.

Olyan bravúr ez, mely a gyakorlott filozófusoknak sem mindig sikerül. Nagy filozófusokkal is előfordul, hogy tudva, tudattalanul nem hajlandók lemondani kedves elképzeléseikről, hanem inkább a világot igazítják át úgy, hogy illeszkedjen ezekhez az elképzelésekhez.

Konkrét példával: Karl Popper huszadik századi filozófusok egy nagyon okos ember volt, aki sok területen rendkívül kimagasló dolgot alkotott. És szenvedélyesen szerette a modern, kapitalizmuson alapuló demokráciát. És írt egy nagy könyvet (igazából többet is) azokról a filozófusokról, akiknek szerinte totalitárius (vagy ilyen implikációkkal rendelkező) gondolatai fenyegették a modern, kapitalista demokrácia ideológiai alapjait. Ez a nagy mű a következő címet kapta: „A nyitott társadalom és ellenfelei” – „The open society and its enemies” – a „nyílt” vagy „nyitott társadalom” kifejezésével Popper ráadásul még egy szimbolikus szókapcsolatot is teremtett.

A könyv három szerzővel foglalkozik: Platónnal, Hegellel, Marxszal. Popper szerint ők volnának a nyitott társadalom fő ellenségei. Mindhárom szerzőre vonatkozó olvasata alapjaiban hibás. Poppernél egyik szerző sem juthatott szóhoz, Popper azt olvasta ki belőlük, amiről már eleve eltökélte, hogy e szerzőknek ezt kellett mondaniuk. Amikor már eleve, a kezdet kezdetén tudjuk, hogy mit mondtak az egyes szerzők, mielőtt egyáltalán kinyithatták volna a szájukat, és nem engedjük meg, hogy a szóban forgó gondolkodók ellene mondjanak a róluk szóló képünknek, nos, ott meghal a filozófia, és meghalnak maguk a szerzők is, mielőtt egyáltalán szóhoz juthattak volna.

Törzsi fogalmaink.

Kedves képzeteinkhez való ragaszkodásunk különösen szépen fejeződik ki a hazai politikai életben. A magyar politikai gondolkodás törzsi képzetek közegében mozog; és eszkatológikus képzetekkel terhelt, ahol a jó küzd a gonosszal, és az ellenoldal többnyire monolit tömbként van ábrázolva, ahol mindenki gazember, vagy legalábbis gazemberek cinkosa.

Az elfogultság a törzsi gondolkodás legékesebb példáját mutató magyar politikai vitákban ráadásul a legkülönbözőbb formákban tudja elmaszkírozni magát. Van hogy valaki elmondja az „egyrészről-másrészről” érveket, de csak azért, hogy eredeti meggyőződéseit és elképzeléseit ne kelljen komolyan megvizsgálnia, és az elfogulatlanság és kiegyensúlyozottság sminkje alatt soha ne is kerüljön szembe annak riasztó lehetőségével, hogy valóban radikálisan kétségbe vonja és felfüggessze eredeti feltevéseit, hogy kritikusan viszonyuljon szíve választottaihoz. Elmondhatja magáról: ő aztán igazán elfogulatlan, megvizsgálja mindkét oldalt, és tényleg az érdemek, teljesítmények és értékek szerint értékel. De a háttérben, tudva vagy tudattalanul, már meghozta az ítéletet: már a kezdet kezdetén eldőlt, hogy kik vannak elmarasztalva, és kik vannak – ha még oly drasztikusan hangsúlyozott fenntartásokkal is (az elfogulatlanság sminkje kedvéért) – megdicsérve, vagy legalábbis előnyben részesítve. És ilyenkor szoktak olyan „érvelések” napvilágot látni, hogy „hát lopnak ezek is – de hát amazokhoz képest ezek ártatlan lánykák”.

Ez a fajta törzsi gondolkodás végső soron végtelenül gyáva: a legkülönbözőbb, legrafináltabb stratégiákat választja ahhoz, hogy megóvja és biztonságba helyezze választott kedvenceinek, választott rögeszméinek a rokonszenvét. Így aztán nagyon is megfontoltnak, távolságtartónak és kritikusnak tud mutatkozni, hogy soha ne is tegye ki rögeszméit és politikai szimpátiáit a radikális megkérdőjeleződés veszélyének.

Mérhetetlenül gyáva, mivel ha nem mással kell szembenéznie, ha nem egy ingadozó választópolgár meggyőzéséről, vagy az ellenoldal megcáfolásáról, lehengerélésről van szó, akkor nem jut eszébe feltenni a kérdést önmagának: lehet, hogy nincs igazam? Lehet, hogy rosszul választottam?

Gyáva, mivel nem mer szembenézni a radikális megkérdőjeleződésre jellemző egzisztenciális bizonytalansággal. Nem meri kitenni jól bejáratott, kifényezett világképét a végső megrendülés, a darabokra hullás, a felrobbanás veszélyének. Soha nem is teremtett távolságot saját rögeszméihez és választottaihoz képest: minden érvelés, komoly vizsgálat, kritikus ítéletalkotás csak mókázás és furmányos mesterkedés volt a részéről.

A nyugati filozófia ezért járt első születésétől kezdve kéz a kézben a szkepszissel (első születésről beszélek, mert a nyugati filozófia bizony többször is megszületett). Magának a filozófiának a mozgása kényszerítette ki, hogy minden igazán nagy filozófus beletartsa magát a radikális megkérdőjeleződésbe, hogy szembesüljön annak rémítő lehetőségével, hogy mindaz hamis vagy értelmetlen, amiben hitt.

És a tényleges megrendülés után építse újjá elképzeléseit – adott esetben romokból. (Wittgenstein világképe például a szó szoros értelmében felrobbant: a régi szilánkjaiból építette föl kései filozófiáját, mely radikálisan eltérő jellegű lett, mint korai gondolkodása).

Mégis mire jó?

A filozófia természetesen nem nyújt garanciát arra, hogy valóban sikerül kritikusan gondolkodunk, kritikusan viszonyulnunk önmagunkhoz és a világhoz.

Filozófusok között is sok a buta és a jellemtelen ember. De még milyenek! Az ember rosszul lesz tőle, ha végignéz rajta, mit csinálnak, és mit mondanak. A huszadik század három legnagyobb filozófusának egyike, Heidegger, (Husserl és Wittgenstein mellett) – hát hogy is mondjuk szépen? Nem tudjuk szépen mondani: Heidegger eléggé jellemgyenge ember volt. (És itt most nem elsősorban a politikai pályafutására gondolunk, hogy egy időben összesimult a nemzetiszocializmussal – hanem szigorúan a magánember Heideggerre. Arra, ahogyan a feleségével, a szeretőjével – Hannah Arendt –, a mesterével – Edmund Husserl –, és a barátaival – Jaspers-szel, Löwith-tel – bánt). Mégis az egyik legnagyobb zseni, akit csak az elmúlt század látott.

Aki filozófiával foglalkozik, az tehát nem lesz nagyobb eséllyel jellemesebb vagy akár kritikusabb, önkritikusabb ember, mint a többi. Viszont különleges esélyt, lehetőséget kap a távolságteremtésre.

És így arra is, hogy reflektáltabb, tudatosabb életet éljen.

Párizs majd egy hónap után is az Angyalok Városa. A francia lányok valóban gyönyörűek. Ami nekem egy lényegi szempont – az alkotáshoz szükséges energiát mindig is az engem körülvevő lányokból merítettem.

A kollégium, ahol lakom, kissé lepukkant; ráadásul másodmagammal lakom egy apró kollégiumi szobában; egy francia sráccal, aki gyakorlatilag csak franciául tud. Jó nyelvlecke. Ennél olcsóbb helyet nem nagyon találhattam volna – remélhetőleg, ha visszajövök, ismét kapok helyet a Cité Université valamelyik kollégiumában. Mondják, hogy nehéz bekerülni – éppen a kedvező árak miatt; (a körülmények eléggé kelet-európaiak).

A várost mindenesetre szeretem – úgy mint talán még egyetlen másik helyet sem. Már el is kezdtem nézni francia ösztöndíjakat, amelyekkel jövőre visszajöhetnék ide; (ha valaki tud valami francia ösztöndíjról, kérem, írja meg nekem!) Mindenképp vissza akarok jönni, ha kell, akár McDonald’s-felszolgálónak is.

Ha van nyelv, amelyet úgy szeretnék beszélni, mint a magyart, akkor az a francia. A leggyönyörűbb, legerotikusabb, legbujább nyelv, amit csak el tudok képzelni.

Még távolról sem jártam be a várost. Csak helyszínek léteznek még számomra – a lakhelyem közvetlen környéke, az egyetem épületei, a Pantheon – a várost még alig láttam. Párizsból Carolyne Quinn mutatott meg nekem néhány helyet; volt egy itteni kapcsolatom, akiről azt reméltem, hogy megmutatja nekem a várost; de ez a kapcsolat legnagyobb fájdalmamra megszakadt – és lakik a kollégiumban, tőlem néhány szobányira, egy Dóri nevű pécsi lány, aki szintén filozófiát tanul. Tőle remélem, hogy egyszer majd körbevisz a városban. Egy rendkívül bájos, rendkívül szeretetreméltó lány – és még okos is, meg – mint az ilyenkor lenni szokott – meglehetősen önbizalom-hiányos.

Carolyne Quinn.

Nos, Carolyne-t a Dublini Egyetemről ismerem. Egy nagyon bájos, egészen káprázatosan tehetséges ír lányról van szó. Heideggerről és Merleau-Pontyról írt egészen kiváló tanulmányokat. Itt tanult fél évig, itt lakott a pasijával – múlt héten elutazott Londonba, ott volt egy állás-interjúja, amelynek eredményéről lapzártánkig nem értesültünk. 

Carolyne többször is találkozott velem, elvitt több helyre is – végtelen kedvességgel hidalta át az alkalmasint jelentkező nyelvi nehézségeket; én a magam esetlen és szégyellős módján társalogtam vele; ahogy az ilyenkor lenni szokott egy csomó butaságot hordtam össze, és gyakran mondtam (teljesen akaratlanul) félreérthető dolgokat. Carolyne soha nem akadt fönn azon, amin egyébként fönn lehetett volna akadni, a félreérthető dolgokat pedig soha nem értette félre – én pedig mindig valószínűtlen kegyelmi adományként fogadtam, ha ilyen hermeneutikai ösztönnel megáldott lénnyel hozott össze a sors.

Mindenesetre mióta otthagyta Párizst Carolyne nem írt nekem többet – nem tudom, hogy csak ideiglenesen vagy végleg szakította-e meg velem a kapcsolatot – valószínűtlen kedvességéért és nagyvonalúságért így is, úgy is hálás kell, hogy legyek.

Carolyne Quinn azok közé tartozik, akik lenyűgöző tehetséget mutatnak a filozófiában – könyörögtem neki, hogy ne hagyja abba a filozófiát, amikor arról írt nekem, hogy elege van a fenomenológia akadémikusságából. Mondta, hogy közgazdaságtant szeretne elkezdeni tanulni – kifejtette nekem, hogy a politikai filozófián, konkrétan Derridán és John Rawls-on keresztül jutott el az igazságosság problémájához. De a politikai filozófia még mindig túl absztrakt neki – ő azt akarja megtudni, hogy hogyan valósítható meg az igazságosság ideája a gyakorlatban. Ez vezette őt a közgazdaságtanhoz. Úgy vettem ki, hogy a közgazdaságtannak is inkább marxizáló ága felé fog közeledni – legalábbis említette nekem, hogy sokat foglalkozik mostanában Marxszal is.

Az égiek vigyázzanak Carolyne-ra, remélem, nem most hallottam róla utoljára.

Tudom, hogy régóta adós vagyok egy konkrétabb beszámolóval a filozófia értelméről – ezt az ígéretemet megint halasztom, de egyszer igyekszem beváltani.

Most búcsúzom. 

Párizsban kisütött a nap.

Mintha csak a tavasz előjátéka volna. Egész héten borús volt az idő. Néhány nap sűrű pelyhekben esett a hó.

Egy kollégiumban lakom, a Collége Néerlandais-ban, a Boulevard Jourdan 61. szám alatt. Maga a hely kissé viseletes, de azért rendben van. A hűtő nem működik, még nem tudom, hogyan fogom megoldani az ennivalóim tárolását, amikor melegebb lesz – de valamit majd csak kitalálok. Van egy szobatársam: egy Cézard Quentin nevű srác, aki leginkább csak franciául tud, valami keveset angolul, és mérnöknek tanul, ha jól értettem.

Franciául még nem nagyon tudok. Az elmúlt héten, amikor a bürokráciával bajlódtam, akkor ebből származtak gondjaim. Meg kell hagyni: a franciák elbűvölő, magától értetődő kedvességgel váltottak át angolra, amikor nyelvi nehézségek merültek fel. Már aki tudott. Nem mindenki tud. De a sok kedves ember közül is kiemelkedik az ENS titkárnője, a Service Logistique-on, egy nagyon szép, fiatal lány, aki magával ragadó segítőkészséget mutatott. És még csokival is megkínált ügyintézés közben.

A Husserl Archívumban is nagyon kedvesek voltak – az intézet főmunkatársával, Michel Christiansen-nel kellemesen és hosszan beszélgettem csütörtökön. Neki is feltettem a korábban Kölnben feltett udvariatlan kérdést: fénymásolhatom-e Husserl kéziratait (igazából a kéziratokról készült transzkripciókat, vagyis írógépes átiratokat). Némi megrökönyödéssel kísérve kaptam meg a nemleges választ. Nem tudtam, hogy a központi archívum, maga Leuven tiltja a kéziratok és a transzkripciók fénymásolását. Ezt csak most tudtam meg.

Az intézet igazgatójával Jocelyn Benoist-val pedig pénteken volt egy hosszú és szívélyes eszmecserém. Igazából az ő tanítványaként (az ő tanítványának) jöttem ide.

Még régen megígértem, hogy írok majd egy post-ot a filozófia hasznáról és káráról. Ezzel máig adós vagyok, de jövő héten, szándékaim szerint, megírom.

Öt hónapig voltam Wuppertalban. Néha átingáztam Kölnbe, hogy a Husserl Archívumban Husserl kéziratos hagyatékáról készült átiratokat olvashassam. (Husserl írásban gondolkodott. A Gabelsberger-féle gyorsírás általa módosított formáját használta. Ennek következtében élete során mintegy 40.000 kézzel írt oldalt termelt ki magából. A Husserl-filológusoknak meg kell tanulniuk a Gabelsberger-féle írást, majd azt a változatot, amelyet Husserl alakított ki a maga számára. És át kell írniuk ezt valamiféle olvasható formába. Az átiratok a transzkripciók - gépelt oldalak - melyek mindenki számára hozzáférhetöek. Husserlröl tudni kell, hogy legizgalmasabb gondolatainak némelyikét nem publikálta).

Wuppertalban négy tanárhoz jártam - Tengelyi László, Claudius Strube, Peter Trawny és Inga Römer. Tengelyi László három szemináriumot tartott - egy Spinoza-órát, egy órát Husserl kései korszakáról és egy Heidegger-órát. Tengelyi gyönyörüen beszél németül - noha idöröl idöre megjegyezte, hogy neki a német nem az anyanyelve, a diákok nekem azt mondták, hogy soha egy hibát nem ejtett, szinte akcentus nélkül, és gyönyörübben beszél, mint itt bármelyik tanár.

Claudius Strube Heidegger-specialista nagy öreg. Szerkesztett is könyvet a Heidegger-összkiadásban. Egy kicsit kesernyés, ironikus ember, néha nagy ritkán szeret viccelödni - amúgy érdekes a stílusa. Peter Trawny szintén a fenomenológia táján sertepetél - Heideggerröl több könyvet is írt - ö a fiatalabb, negyvenes generációhoz tartozik; (1964-ben született). Most "Az erotikus vágy filozófiája" címmel tartott elöadást - amely rendkívül eredeti és érdekfeszítö volt. Ö nagyon sokat viccelödött, és a diákok egyfolytában nevettek is az óráin. Volt egy Schiller-szemináriuma is, arra is jártam. Vele sokat leveleztem (és fogok is levelezni); szerdán délben rendszeresen együtt ebédeltünk. Megállapítottuk, hogy mennyire rossz, hogy a hivatalos akadémiai filozófia másodlagos irodalommá silányult - könyveket írunk filozófusokról, könyveket írunk arról, hogy bizonyos filozófusok, bizonyos kérdésekröl mit gondoltak. "De hát ez nem filozófia!" - fakadt ki Trawny. Teljesen egyetértek vele. Én fü alatt már tervezgetem a saját tematikus müvemet - igaz, beszélgetéseink során, Tengelyi óvott töle, hogy a disszertációmban a saját gondolataimat prezentálja; mondta, hogy "egy ilyen akadémikus értekezés" még megköveteli, hogy egy speciális, a hivatalos elvárásoknak megfelelö témával foglalkozzam. (Így fog szólni a disszertációm "Az apodiktikus evidencia problémájáról" a kései Husserlnél).

Inga Römer. Nos, Inga Römer egy külön müfaj. Egy nagyon fiatal, nagyon tehetséges - szerintem zseniális - hölgyröl van szó, egy tanársegédröl, aki két órát tartott (A személy fenomenológiája, Kant "A gyakorlati ész kritikája"). És nem mellesleg gyönyörü. Szintén Tengelyi tanítvány. Kirobbanó életereje van, (és szellemi ereje) - egyfolytában publikál, konferenciákat szervez. (Legutóbb itt decemberben "Szubjektivitás és interszubjektivitás" címmel volt egy nemzetközi konferencia, melyet ö szervezett - nemzetközi, mert voltak Ausztriából, Grazból is). És maga köré gyüjti a társaságot; vele beszélt Tengelyi, Dieter Lohmar, Klaus Held a konferencia közti szünetekben. Römer volt olyan kedves, hogy odaadta nekem a disszertációját - annyira le voltam töle nyügözve, hogy lehet, hogy ennek a könyvnek külön fejezetet szentelek majd az én disszertációmban. (Az idö fenomenológiai fogalma - Husserlnél, Heidegggernél, Paul Riceour-nél. Ez volt Römer dolgozatának témája).

Én most indulok haza. Két hét múlva indulok tovább Párizsba, ahol Jocelyn Benoist alatt fogok kutatni a Párizsi Husserl Archívumban. A köztes idöben még igyekszem bejegyzést közölni.

Ami a forgatókönyvet illeti, úgy döntöttem, hogy nem árt, ha hagyom még egy kicsit érlelődni. Legutóbb ugyan azt írtam, hogy teljes világossággal látom magam előtt az egészet, most egy kulcsfontosságú részét illetően mégis elbizonytalanodtam, hogy úgy kell-e megírnom, ahogy eredetileg elképzeltem, vagy hogy egyáltalán szükség van-e arra, hogy megírjam.

Néha igyekszem szakítani annyi időt, hogy egy-egy jelenetet megírjak belőle, de decemberig igyekszem kiérlelni és lecsiszolni a teljes koncepciot, amelynek mentén azután megírom az egészet.

Tegnap egyébként összebarátkoztam az egyetemi phd-sekkel – a Frankfurti Könyvvásárral kapcsolatos szombati út kapcsán jöttünk össze. Kiderült, hogy már eddig is rendszeresen voltak ilyen találkozók – mélyen bánom, hogy az eddigieken nem vettem részt.

Ha ez a társaság már korábban meglett volna, akkor talán egy nekem nagyon kedves emberrel folytatott nagyon csúf veszekedésre sem került volna sor (amelyet részben a magány okozta kedélytelenségem robbantott ki) – és most sokkal-sokkal boldogabb lehetnék mindenféle szempontból.

Ezt a veszekedést egyébként életem végéig bánni fogom - a szóban forgó személy azóta megszakított velem minden kapcsolatot. Én meg időnként bánatosan nézem a leveleitől üres postaládámat, és azon gondolkozom, hogy az illető durcás korszaka vajon meddig fog tartani. Hónapokig? Évekig? (Az ominózus esemény óta máris hetek teltek el).

Szerintem ez a veszekedés nekem mélyebb és megrázóbb trauma volt, mint neki – viszont ezáltal talán lehetőséget kaptam arra, hogy valami igazán fontosat alkossak.

Fájdalmas látni, ahogy a körülöttünk élők teljesen megváltoznak.

„Megváltozott minden – megváltozott, de tökéletesen,

Borzalmas szépség született”

"All changed, changed utterly,

A terrible beauty was born"

                - William Yeats, „Easter, 1916”.

Bár most főként a disszertációmhoz olvasok, teljesen megérett bennem az elhatározás, hogy megírom azt az irodalmi jellegűnek szánt munkát, amelyről a legutóbb beszéltem. Voltaképpen egy filmforgatókönyvről volna szó – ami egy eléggé szolga műfaj, mivel önmagában nem nagyon áll meg.

A közeljövőben – bármennyire is szeretném – nem lesz annyi időm, hogy megfelelőképpen foglalkozzak ezzel a tervvel. De decemberben és januárban mindenképpen szeretnék annyi időt szakítani, hogy az opusz gerincét megírjam. Jövő nyáron tervezem végleges állapotba hozni, és akkor állok majd neki rendezőt meg producert keresni hozzá. Munkacíme már van – az előző cím „A szentély” volt, most „A boszorkány meséje” tűnik esélyesnek, de még gondolkodom.

Tegnap egyébként Peter Trawny tartott nyilvános előadást (este hét órai kezdettel) a boldogság fogalomáról, és arról, hogy milyen alakváltozásokon ment át a boldogság koncepciója a nyugati filozófia történetében – durván a Platón, Arisztotelész, Ágoston, Szent Tamás, Kant, Nietzsche, Freud, posztmodern vonalon. A vita az agyhalál volt – mindenki el akarta mondani a saját mániáját, és két óra után ez már nagyon megterhelő volt. A németek nem veszik félvállról a vitát. Én tízkor léptem le – fél tízkor kezdtek el beszélgetni arról, hogy a pornóipar hogyan telepszik rá a szexuális boldogság forrásaira, és ezután kezdtem el lassan, de biztosan érezni, hogy én ezt már nem bírom sokáig szusszal.

A reggel közölt íráshoz kívánkozik még egy motívum: az áldozaté.

Azon túl, hogy végességünkből fakadóan együttjár velünk a bűn, mely létünket alapjában jellemzi (az ember „létének alap-okán bűnös”), de a bűn alóli feloldozás képessége is, jellemez azonban bennünket még egy harmadik dolog is: és ez az áldozathozatal képessége.

Ez az, amit még nem szeretünk csinálni: áldozatot hozni. Kényelmetlen, megalázó, meg aztán önfeladással jár. Az egónkat pedig inkább hízlalni szeretjük, derogálna, ha bármennyit is vissza kéne vennünk belőle. Ha ez elkerülhetetlen, akkor mégis inkább csak úgy, hogy szerénynek és önkritikára késznek mutatkozzunk a többiek szemében, odalent a mélyben viszont lehetőleg minden sérelem nélkül megőrizzük az egónkat.

Pedig a megbocsájtás képessége mellett ez az a másik dolog, amely valóban emberekké tesz bennünket: tudunk lemondani, tudunk áldozatot hozni. És tegyük hozzá: alkalmasint boldoggá is.

Az is a létezésünk lényegéhez tartozik ugyanis, hogy boldogságkereső lények vagyunk. Az is az ember elembertelenítésének számít, ha egy idealizált emberből éppen a boldogság vágyának és igényének a mozzanatát akarnák kimetszeni.

Volt erre példa a filozófiaitörténetben – többek között Kant egyes követőinél. Kant nem ment el idáig: nála az elsődleges ugyan a kötelesség, de mégis megmaradt az ész vezérlő óhajának, hogy az ember mégis csak számíthat arra, hogy erényes élete valamiféle jutalomban részesül – ha másutt nem, hát a túlvilágon. Ezért az óhajért Hermann Cohen, Kant egyik kései követője, „megrögzött eudaimonistának” nevezte mesterét. („Eudaimonizmus” - a boldogság keresését az élet vezérlő elvének megtevő etika). Hermann Cohennél az egyedüli és legfőbb elv a kötelesség volt.

Egy pusztán kötelességteljesítő ember, aki a boldogság vágyát és igényét teljesen leépítette magában, emberi mivoltában is erősen megfogyatkozott.

Szükséges tehát, hogy törekedjünk a boldogságra – ki ahogyan tud, és ahogyan jónak látja. De boldogságunk is alapvetően a többi emberhez kötött.

Boldogságunkat gyakran úgy próbáljuk meg maximalizálni, hogy eközben a többi ember szükségletét és igényét nem vesszük tekintetbe – vagy ha igen, akkor csak annyiban, amennyiben ez saját boldogulásunkat, boldoggá válásunkat segíti. Kant szavajárásával: pusztán csak eszközként jönnek tekintetbe. Vagy esetleg célként is tekintünk rájuk, felismerjük, elismerjük és segítjük a boldogságra való törekvésüket – de csak addig, amíg ez számunkra nem jár önfeladással, áldozathozatallal, amíg nem hátráltatja saját boldogulásunkat.

Amit mindeközben szem elől tévesztünk, hogy egy valódi, emberi boldogságot csak áldozatokkal érhetünk el. A jellegzetesen emberi boldogság a másikkal, a többi emberrel folytatott valódi együttműködés eredménye. És ez az együttműködés az áldozatkészséget is lényegi mozzanatként tartalmazza. Áldozat nélkül nincs boldogság.

Konkrét példát hozok.

Van úgy, hogy egy ember szerelmes lesz. A szerelem eltart egy ideig. Majd kiszeret az eredeti emberkéből, „átszeret” egy másikba, és otthagyja az előzőt. És ezt újra és újra megismétli – éveken, alkalmasint évtizedeken keresztül. Ő ettől boldog – és fel van háborodva, ha mások arra figyelmeztetnék, hogy talán ideje lenne megállapodni, talán akkor boldogabb lenne. Emberünk ilyenkor magán kívül tiltakozik, hogy neki ne akarja senki előírni, hogyan legyen boldog.

Saját pozíciójából nincs külső rálátása a helyzetére – talán nem is lehetne vele érvekkel beláttatni, hogy sokkal boldogabb lenne, ha megtanulna lemondani, és nem menne utána minden kínálkozó lehetőségnek. Ehhez egzisztenciális tapasztalat kell: évek, évtizedek múlva, frusztráció, kudarc és csalódás eredményeképpen megtanulja. De csak akkor. Okfejtés erre nem képes őt megtanítani.

Mindig van egy jobb hím. És mindig van egy jobb nőstény. Speciálisan a párkapcsolatok esetében arról van szó, hogy ennek ellenére le tudjunk mondani egy újabb, jobbnak látszó kapcsolatról, és a régit tudjuk meg új élettel megtölteni.

De ez csak egy példa.

A példa arra vonatkozott, hogy elfelejtettünk áldozatot vállalni (tisztelet a kivételnek), s így magunkat tesszük boldogtalanná.

Megérdemeljük.

Ezúttal még nem általában a filozófiáról fogok írni, mint ígértem, hanem a bűn fogalmáról.

Pár napja elkövettem reggel egy hibát. Egy ismerősöm közölt a facebook-on egy vicces post-ot, amelyhez én írtam egy viccesnek (de inkább kedvesnek) szánt hozzászólást. A hozzászólás rosszul sült el, ismerősöm, gesztusaiból ítélve, úgy döntött, hogy durcás lesz – a hozzászólásom törölve lett, és egy késöbbi, pikírt megjegyzésben utalt rá, amelyhez én egy bocsánatkérést fűztem, mely szintén törölve lett.

Naponta sok ilyen ehhez hasonló apró hibát követünk el. Ezeket még nem szoktuk bűnnek nevezni. A „bűn” szavunkat valami erősebbre tartogatjuk. Az alapvető tabuk megsértésére. Például amikor megcsaljuk a párunkat (bár néhány még ezt sem neveznék bűnnek) – de legalábbis a társadalmi együttélés lényegi normáinak felrúgására. A lopás, a gyilkosság – na, az bűn.

Ebben a tekintetben mi szerencsések vagyunk, a nyugati vagy majdnem nyugati világ tagjai lévén. A közbiztonság azért többé vagy kevésbé biztosítva van – nem kell olyan borzalomban élnünk, mint a világ néhány másik, kevésbé szerencsésebb táján, amelyeket ezeknek a tabuknak és normáknak az úgyszólván teljes hiánya jellemez. Például fekete Afrika néhány részén, ahol a törzsi háborúk ugyanazzal a brutalitással folynak, mint annak idején, csak most már hatékonyabb technikával, hatékonyabb infrastruktúrával és kommunikációval. A világ kevésbé boldogabb részein folytatott háborúskodások bőséges illusztrációval szolgálnak, hogy milyen iszonyatosan kegyetlen lény is tud lenni az ember.

Ezekhez a vidékekhez képest tehát relatív biztonságban élünk; a legrosszabb, amitől tartanunk lehet, a szociális biztonság hiánya, a munkanélküliség, még rosszabb esetben hajléktalanság. Amelyek a maguk nemében szintén nem piskóta dolgok.

Viszont ez a relatív biztonság engedi láthatóvá válni, hogy más tekintetben, más szinteken, hogyan válhatunk embertelen lényekké. („Unmensch” - szól a német kifejező szava).

A bűnnek egy elvontabb, egzisztenciális értelmére szeretnék utalni.

A huszadik századi filozófiai egyik leghomályosabb művében, Martin Heidegger „Lét és idő” című könyvében az egyik leghomályosabb fejezet a „bűn”-nel foglalkozó rész. Heidegger úgy fogalmazott, hogy az ember „létének alap-okán bűnös”. És a szöveg nem tárja félreérthetetlen világossággal az olvasó elé, hogy mire is gondolt itt a szerző.

Heidegger megfogalmazása nagyon erősen a bűn, méghozzá az eredendő bűn teológiai fogalmát idézi – noha ő mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy filozófiája szigorúan nem-teológiai. De többek között a fentebbi, és a fentebbihez hasonló kitételek miatt nevezték Heidegger filozófiáját teológusok „bújtatott teológiának”, vagy „Isten nélküli teológiának” (Karl Löwith).

Ehhez az elképzeléshez szeretnék itt kapcsolódni.

A bűn elsősorban társas esemény – a másik emberrel szembeni bűn. Noha vannak filozófusok, akik „az önmagunkkal szemben elkövetett bűnökről” beszélnek, én a bűnnek a társas jellegére vagyok kíváncsi. (Kant például – mint azon annak idején jókat mulattam – a maszturbációt „kéjes önmegbecstelenítésnek” nevezi, és az önmagunkkal szembeni kötelességeink áthágásaként értelmezi).

És egy kitágított egzisztenciális értelemben a bűn lehet bármi, ami a másikat megsérti, akár csak kicsit is. Nem arról van szó, hogy esetleg a másiknak segíteni akarunk, és ez nem megy minden fájdalom vagy kényelmetlenség nélkül. Nem – itt arról van szó, hogy a másiknak hanyagságból, közönyből, nemtörődömségből, kényelmességből, nettó rosszindulatból okozunk kárt; (ideszámítva azt is, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy tudjuk, hogy boldogságunkat csak a másik boldogtalanságának az árán szerezhetjük meg. És magától értetődő természtességgel magunkra szavazunk).

És ebben az értelemben a bűn tényleg úgyszólván bele van kódolva az emberi létezésbe. Sokakkal vagyunk kénytelen együttélni. Nem léphetünk mindig úgy, hogy ne lépjünk rá a másik lábára. Nem szólhatunk úgy, hogy az mindenkiben tetszést keltsen. (Nem, itt most nem a konformizmus, és a másoknak való megfelelni vágyás problémájáról van szó). Ami számunkra örömet és boldogságot jelent, az egy másik számára esetleg bánatot és boldogtalanságot.

Természetesen nem a totális önfeladást szeretném itt etikai eszményként meghirdetni, mely senkinek sem jó. De még egy ilyen végletes önfeladás sem tudna teljesen mentes lenni az ilyen értelemben vett bűntől.

Egyfelől azonban arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindig legyünk tudatában annak, hogy döntéseink elkerülhetetlenül sérelmekhez vezetnek.

Másfelől arra szeretnék figyelmeztetni, hogy ezzel összefüggésben rendelkezünk egy olyan képességgel, mely valóban emberekké tesz bennünket, s melynek nem gyakorlása valóban szörnyeteggé („Unmensch”) tud változtatni minket.

Rendelkezünk a feloldozás és a megbocsájtás képességével. Rendelkezünk azzal a képességgel, hogy a másoknak okozott sebeket begyógyítsuk. Ahogy a bűn, úgy a megbocsájtás is alapvetően társas esemény.

De rendelkezünk azzal a képességgel is, hogy ne bocsássunk meg a másiknak. És az alapvető tabuk megsértésén túl talán ez bennünk a legfélelmetesebb. Amikor képtelenek vagyunk azt mondani a másiknak, hogy „jól van, nem történt semmi”, „nem haragszom”, „megbocsájtok”.

Viszont az önigazolásban mindig is jeleskedünk – sőt, alkalmasint felhasználjuk a többieket önigazolásunkhoz. „Mégis, most mondd meg őszintén – te mit tennél a helyemben?” „Te nem ugyanezt csinálnád?” „De most tényleg – hát nem ez a helyes?” Ilyen és hasonló frázisokkal próbáljuk elleplezni, hogy a másiknak a legszörnyűbb módon okozunk (nem fizikai) fájdalmat, hogy közönyből, butaságból, rosszindulatból nem vagyunk hajlandók a feloldozására; a másikat közönnyel, hallgatással büntetve.

Az ember valóban Pokol lehet a másik számára – pontosan ahogy Sartre gondolta.

A fel nem oldozás, a feloldozás megtagadásának a traumájával foglalkozna az az irodalmi jellegű munka, amelyről az előző post-ban foglalkoztam.

Úgy tűnik, hogy a jövő hetet mégis csak ennek a munkának fogom szentelni, hogy megmutassam: milyenek is tudunk lenni.

A szeptember gyakorlatilag két recenzió elkészitésével telt: írtam Schwendtner Tibor könyvéről („Husserl és Heidegger – egy filozófiai összecsapás analízise“) és Olay Csaba disszertációjáról is („Gadamer – a nem-tárgyias összefüggések fenomenológiája“). Mindkét recenzióhoz többször el kellett olvasnom a könyveket, kissé erőpróbáló volt a munka. (És jó hosszúak lettek, mindkettő erőteljesen túllépte a szokványos 2-3 oldalas recenzió-méretet).

Ráadásul tervezem, hogy Olay könyvéről németül is írok – hogy beledolgozzam magam a német akadémiai publikációs nyelvbe –, és most nincs senki, aki csekkolná nekem a kész szöveg nyelvtanát. Ez nehézséget fog jelenteni.

Az egyetemen csak két hét múlva kezdődnek az órák – tehát gyakorlatilag október végén.

Én most azon tűnődöm, hogy jövő héten mit fogok csinálni. Három alapvető feladat is volna előttem – a hét végéig el döntöm, melyiket is választom.

Először is csekkolnom kellene a Logikai Vizsgálódások fordítását – megfeszített tempóban egy hét alatt (kilenc nap alatt, ha szombaton elkezdem) talán a teljes Ötödik Vizsgálódást le fogom tudni tisztázni, (mintegy 180 oldal).

A második lehetőség, hogy szakirodalmat gyűjtök és olvasok a disszertációmhoz. Elvileg ezért jöttem ide, és ezzel eddig nem nagyon tudtam foglalkozni; (Husserl és az evidencia problémája).

A harmadik a variáció az előbbiekhez képest úri luxusnak tűnik, amit nem engedhetnék meg magamnak.

Az elmúlt néhány napban szilárd körvonalakat öltött a fejemben egy mű – inkább irodalmi, semmint filozófiai jellegű. Mégis megdöbbentő élességgel láttam magam előtt minden részletét, az elejétől a végéig. Egy hétnyi megfeszített munkával talán azt is meg tudnám írni.

Majd eldöntöm, melyik lehetőséget választom.

Legközelebb, reményeim szerint, a filozófia természetéről jelentkezem poszttal.

Egy hónapja vagyok Wuppertalban.

Jelenleg éppen álmatlansággal küszködöm, már ötödik napja. Ez sajnos az egész napon rajta hagyja a nyomát, de elöbb vagy utóbb csak véget ér ez is. Így hajnalban, amikor még csak csetelni sem lehet senkivel, elkezdem írni a helyre vonatkozó élménybeszámolóimat.

Wuppertal nagyon szép város. Egyszer Miklós Tamás mondta nekem, hogy "az ember nem kifejezetten a hely szépségei miatt megy" ide. Pedig kifejezetten a hely szépségei miatt is lehet idejönni - azzal együtt, hogy én keveset láttam eddig Németországból. Mégis, Wuppertalnak nagyon kedélyes kis utcái vannak, órákon át lehet bolyongani a városban, vannak hangulatos, régi épületek, gyönyörü a természeti környezet is.

A tanítás csak októberben kezdödik - a filozófia szakon csak két hét múlva. Így eddig föként a magántermészetü dolgaimmal foglalkoztam, írtam a mindenféle munkákat, amelyekkel megbíztak. Ismerkedni nem nagyon állt módomban - de majd legkésöbb két hét múlva azt is megtapasztalhatom, hogy milyen az itteni diákság, milyen az itteni egyetemi élet. Ez jót fog tenni nekem - eléggé társas természetü vagyok, és rettenetesen egyedül érzem magam.

Dublinban nagyszerü egyetemi élet volt - szerintem kifejezetten elcsíptem egy szerencsés évfolyamot, a diákok az egyetemen zseniális társaságot alkottak, és tényleg imádnivalóak voltak: mindig hívtak mindenfele, mindig vittek magukkal mindenfele. Ott valóban volt élet, de az íreket egyébként is nagyon szerethetö embereknek ismertem meg.

Hamarosan újra jelentkezem.

Kedves Ismeretlen és Lehetséges Olvasóim!

Sokáig nem írtam, de az utóbbi néhány hónapban nagyon súlyos magánéleti problémákkal kellett szembenéznem, és ezek lekötötték az egyetemi munka mellett megmaradó kevés időmet is.

Hamarosan, közönségbarátabb módon, közlök egy posztot arról, hogy mi is tulajdonképpen a fenomenológia, illetve tágabban a fenomenológiai filozófia. Ez annál is érdekesebb kísérlet lesz, mivel ebben a kérdésben a fenomenológusok között sincs egyetértés.

Mindenesetre most az én fenomenológiai értelméről folytatott vitának egy részletét közlöm, melyet Zsolt barátommal folytattam.

Zsolt: "Azt hiszem az első mondatoddal nem értek egyet: transzcendentális tudat = transzcendentális ego. A tiszta tudat ha jól értem, eidetikus tudat. Az eidoszok végtelen mezeje. Ennek azonban korrelátumként megfelel valami, ami maga is eidosszerű. Korrelátumként, azaz eidetikus variációban. Ha jól értem, ez volna a transzcendentális ego is. Ha így van, a kettő világosan különböző, noha nem független."

Én: "Amit leírtál, az egy lehetséges, plauzíbilis olvasat. Ezért hangsúlyoztam az elején, hogy Husserl rendkívül sok dolgot mond az egóról (és a tudatról), és én csupán egy olvasatot, egy bizonyos szempontot emelek ki.

Hamarosan igyekszem ismét jelentkezni.