Nem zárt be a blog, csak szokásomhoz híven elöntött a munka, és munkába fojtottam magam. A jövőben igyekszem megint szakmai témákat hozni, és népszerű formában tárgyalni olyan problémákat, mint a filozófia haszna vagy haszontalansága, értelme vagy értelmetlensége.

Úgy döntöttem másfelől, hogy megtartom az eddigi irányvonalat is, ha csak van időm blog-bejegyzést írni, és a magánéletet, a magánjellegű dolgokat is fogom néha érinteni. Nagy a kísértés, hogy egyfajta naplóvá fejlesszem az egészet, és nyíltabban írjak, de a mértéktartó nyíltság és a nárcisztikus extravertáltság (magyarul: az önmagában tetszelgő magamutogatás) között szűk a határ – és az internet kicsi hely.

Kerülni kell a felesleges konfrontációt és az esetleges sértődéseket, bántásokat.

Tehát mindkét irányvonal meg lesz tartva. De a szakmaira igyekszem picit nagyobb hangsúlyt fektetni a jövőben.

*

Több mint három hónapot dolgoztam az Inga Römer könyvéről szóló recenzión. Számtalan változat készült, minden más munkámat háttérbe szorítottam miatta. Ösztöndíj-pályázatok határidejéről csúsztam le, a disszertációmmal egyáltalán nem haladtam.

Ez a recenzió a mániámmá lett – németül nem tudok olyan jól, tehát iszonyúan keserves munka volt, mire megszületetett a végső változat november második hetében. A sírásig megkönnyebbültem, mire végre teljesen elkészült – a munka sorsa azonban nem ért itt véget. Nem tudtam publikálni. Azóta sem tudtam – egyre csak házalok a németnyelvű folyóiratok között.

Túl nagy. 16 oldal. A recenziók általában 2-3, maximum öt oldalasak. Nekem viszont hihetetlen sok munkám van benne – talán egyetlen másik munkán sem dolgoztam ennyit, mint ezen. Nem akartam meghúzni – de most már ott tartok, hogy meghúznám, ha volna folyóirat, amely végre pozitívan visszajelezne. De az utóbbi néhány hétben már vissza sem jeleznek.

Némiképp lehangoló. De valahol valamikor majd csak elfogadják.

*

Pénteken volt országos fenomenológiai konferencia „Interszubjektivitás és kulturális tapasztalat” címen. Volt sok érdekes előadás, noha a hóesés miatt sokan nem tudtak eljönni vidékről, és volt olyan előadó is, aki balesetet szenvedett; (kifordult a bokája hólapátolás közben). Én a nyelv problémáját vizsgáltam fenomenológiai szemszögből – és sokan megdicsérték az előadásomat, ami kimondottan jólesett.

Kell néha az ilyen ösztönzés.

Utána Greenpeace-es karácsonyra mentem a Zöld Macska kocsmába. Ez nem bizonyult a legjobb döntésnek – okosabban tettem volna, ha konferencia után a fenomenológusokkal megyek el sörözni, és szakmailag kamatoztatom a szombati nap esti részét is.

A Greenpeace-es karácsonyra Gyöngyvér hívott, miatta mentem. A társaságból senkit nem ismertem Gyöngyvéren és a fiúján kívül. A fiújával, Mikivel, beszélgettem egy keveset – egyébként Gyöngyvér keveset beszélt velem; végigjárta rég nem látott barátait, és leginkább velük beszélgetett. Elvoltam egymagamban is – de a fenomenológus baráti kört ténylegesen termékenyebben ki tudtam volna használni.

Néha azért beszélgettem is emberekkel egy keveset, de elég magányos este volt.

Egy dolog tűnt ki belőle.

A Zöld Macska teljesen tömve volt – a Greenpeace-es aktivisták csoportokra, néha párokra (fiú-lány párok) oszolva beszélgettek, szórakoztak. Volt azonban egy lány, aki teljesen egymagában volt. Nem beszélgetett, nem is ivott, egyszerűen csak meredt maga elé – és látszott rajta, hogy szívszorítóan magányos. Egy szerény, visszahúzódó kinézetű, bár bizonyosan kedves és helyes lány. Én nem akartam odamenni hozzá beszélgetni, nem akartam, hogy úgy tűnjék, mintha ki akarnék kezdeni vele.

Arra gondoltam, hogy biztos ő sem ismeri a társaságot, csak pont most letévedt. Mielőtt elment volna a rendezvényről Gyöngyvérrel beszélt pár szót, amiből kiderült, hogy ismerik egymást, és az a lány is aktivista.

Ettől némiképp frusztrált lettem: olyat egy szervezet nem engedhet meg magának, hogy ha van egy ilyen rendezvény, akkor teljesen magára hagyja valamelyik tagját. Ilyenkor odamegyünk hozzá, bevonjuk a társalgásba, bekapcsoljuk valamelyik kis beszélgető csoportba – és ezen nincs mit magyarázni, ez olyan elemi gesztus, minthogy a sorban állva nem lökjük félre az előttünk állót, és a kis óvodást nem rúgjuk fel.

Kész, pont: ilyenkor a magányos tagot bevonjuk a társasági életbe, és ez minden szervezeti etikának az egyik elsőszámú szabálya.

*

Párizs nagy felfedezettje – talán már említettem – Axelle Red volt. Zenei téren.

Ilyenkor szembesülök az ízlések különbözőségével. Rajtam kívül ugyanis úgy tűnik, csak alig néhány embernek tetszik. Egy csomó videót felraktam tőle a facebook-ra, szinte soha senki nem lájkolta egyiket sem – egy vagy kettő lájk érkezett.

„Én ezzel a szentimentális valamivel nem tudok mit kezdeni” – mondta volt barátnőm, aki azt sem mulasztotta el hozzátenni, hogy mennyire különböző a zenei ízlésünk. (Ő egy cirkuszi hangzásvilágra hajazó zenét mutatott nekem akkor, amiben viszont a bohóc sipító énekhangját meghallva a hátamon felállt a szőr).

Némiképp elkedvetlenített, hogy ennyire nem osztja senki sem a zenei ízlésemet – de aztán arra gondoltam, hogy nem is a többiek miatt hallgatok Axelle Redet, hanem magam miatt – néha tényleg úgy érzem, csak ő ment meg a totális depressziótól. Szerintem a temetésemre is Axelle Red zenét fogok kérni.

Direktbe lefordítva egyik-másik szövege talán túlzottan is bugyutának hangozhat – mégis egyik-másik számában az árnyalatok egészen zseniális kombinációja van meg. Benne van az, amit a zenében én olyannyira keresek: hogy minden tragédia ellenére az élet mégis erősebb kell, hogy legyen, mint a halál.

Axelle Red egyes számai pontosan ezt testesítik meg és fejezik ki maximális hitelességgel: a minden balszerencsével szembeszálló életörömöt. Azt a szenvedélyt, amely keresi és kutatja azt az életben, ami az életet egyáltalán élhetővé teszi.

Szóljon most Axelle Redtől három szám – a harmadik, a lány olvasók kedvéért, egy chip-and-dale klip ;)

Le monde tourne mal

Sensualité

Á tatons