Ami a forgatókönyvet illeti, úgy döntöttem, hogy nem árt, ha hagyom még egy kicsit érlelődni. Legutóbb ugyan azt írtam, hogy teljes világossággal látom magam előtt az egészet, most egy kulcsfontosságú részét illetően mégis elbizonytalanodtam, hogy úgy kell-e megírnom, ahogy eredetileg elképzeltem, vagy hogy egyáltalán szükség van-e arra, hogy megírjam.

Néha igyekszem szakítani annyi időt, hogy egy-egy jelenetet megírjak belőle, de decemberig igyekszem kiérlelni és lecsiszolni a teljes koncepciot, amelynek mentén azután megírom az egészet.

Tegnap egyébként összebarátkoztam az egyetemi phd-sekkel – a Frankfurti Könyvvásárral kapcsolatos szombati út kapcsán jöttünk össze. Kiderült, hogy már eddig is rendszeresen voltak ilyen találkozók – mélyen bánom, hogy az eddigieken nem vettem részt.

Ha ez a társaság már korábban meglett volna, akkor talán egy nekem nagyon kedves emberrel folytatott nagyon csúf veszekedésre sem került volna sor (amelyet részben a magány okozta kedélytelenségem robbantott ki) – és most sokkal-sokkal boldogabb lehetnék mindenféle szempontból.

Ezt a veszekedést egyébként életem végéig bánni fogom - a szóban forgó személy azóta megszakított velem minden kapcsolatot. Én meg időnként bánatosan nézem a leveleitől üres postaládámat, és azon gondolkozom, hogy az illető durcás korszaka vajon meddig fog tartani. Hónapokig? Évekig? (Az ominózus esemény óta máris hetek teltek el).

Szerintem ez a veszekedés nekem mélyebb és megrázóbb trauma volt, mint neki – viszont ezáltal talán lehetőséget kaptam arra, hogy valami igazán fontosat alkossak.

Fájdalmas látni, ahogy a körülöttünk élők teljesen megváltoznak.

„Megváltozott minden – megváltozott, de tökéletesen,

Borzalmas szépség született”

"All changed, changed utterly,

A terrible beauty was born"

                - William Yeats, „Easter, 1916”.