Párizs majd egy hónap után is az Angyalok Városa. A francia lányok valóban gyönyörűek. Ami nekem egy lényegi szempont – az alkotáshoz szükséges energiát mindig is az engem körülvevő lányokból merítettem.

A kollégium, ahol lakom, kissé lepukkant; ráadásul másodmagammal lakom egy apró kollégiumi szobában; egy francia sráccal, aki gyakorlatilag csak franciául tud. Jó nyelvlecke. Ennél olcsóbb helyet nem nagyon találhattam volna – remélhetőleg, ha visszajövök, ismét kapok helyet a Cité Université valamelyik kollégiumában. Mondják, hogy nehéz bekerülni – éppen a kedvező árak miatt; (a körülmények eléggé kelet-európaiak).

A várost mindenesetre szeretem – úgy mint talán még egyetlen másik helyet sem. Már el is kezdtem nézni francia ösztöndíjakat, amelyekkel jövőre visszajöhetnék ide; (ha valaki tud valami francia ösztöndíjról, kérem, írja meg nekem!) Mindenképp vissza akarok jönni, ha kell, akár McDonald’s-felszolgálónak is.

Ha van nyelv, amelyet úgy szeretnék beszélni, mint a magyart, akkor az a francia. A leggyönyörűbb, legerotikusabb, legbujább nyelv, amit csak el tudok képzelni.

Még távolról sem jártam be a várost. Csak helyszínek léteznek még számomra – a lakhelyem közvetlen környéke, az egyetem épületei, a Pantheon – a várost még alig láttam. Párizsból Carolyne Quinn mutatott meg nekem néhány helyet; volt egy itteni kapcsolatom, akiről azt reméltem, hogy megmutatja nekem a várost; de ez a kapcsolat legnagyobb fájdalmamra megszakadt – és lakik a kollégiumban, tőlem néhány szobányira, egy Dóri nevű pécsi lány, aki szintén filozófiát tanul. Tőle remélem, hogy egyszer majd körbevisz a városban. Egy rendkívül bájos, rendkívül szeretetreméltó lány – és még okos is, meg – mint az ilyenkor lenni szokott – meglehetősen önbizalom-hiányos.

Carolyne Quinn.

Nos, Carolyne-t a Dublini Egyetemről ismerem. Egy nagyon bájos, egészen káprázatosan tehetséges ír lányról van szó. Heideggerről és Merleau-Pontyról írt egészen kiváló tanulmányokat. Itt tanult fél évig, itt lakott a pasijával – múlt héten elutazott Londonba, ott volt egy állás-interjúja, amelynek eredményéről lapzártánkig nem értesültünk. 

Carolyne többször is találkozott velem, elvitt több helyre is – végtelen kedvességgel hidalta át az alkalmasint jelentkező nyelvi nehézségeket; én a magam esetlen és szégyellős módján társalogtam vele; ahogy az ilyenkor lenni szokott egy csomó butaságot hordtam össze, és gyakran mondtam (teljesen akaratlanul) félreérthető dolgokat. Carolyne soha nem akadt fönn azon, amin egyébként fönn lehetett volna akadni, a félreérthető dolgokat pedig soha nem értette félre – én pedig mindig valószínűtlen kegyelmi adományként fogadtam, ha ilyen hermeneutikai ösztönnel megáldott lénnyel hozott össze a sors.

Mindenesetre mióta otthagyta Párizst Carolyne nem írt nekem többet – nem tudom, hogy csak ideiglenesen vagy végleg szakította-e meg velem a kapcsolatot – valószínűtlen kedvességéért és nagyvonalúságért így is, úgy is hálás kell, hogy legyek.

Carolyne Quinn azok közé tartozik, akik lenyűgöző tehetséget mutatnak a filozófiában – könyörögtem neki, hogy ne hagyja abba a filozófiát, amikor arról írt nekem, hogy elege van a fenomenológia akadémikusságából. Mondta, hogy közgazdaságtant szeretne elkezdeni tanulni – kifejtette nekem, hogy a politikai filozófián, konkrétan Derridán és John Rawls-on keresztül jutott el az igazságosság problémájához. De a politikai filozófia még mindig túl absztrakt neki – ő azt akarja megtudni, hogy hogyan valósítható meg az igazságosság ideája a gyakorlatban. Ez vezette őt a közgazdaságtanhoz. Úgy vettem ki, hogy a közgazdaságtannak is inkább marxizáló ága felé fog közeledni – legalábbis említette nekem, hogy sokat foglalkozik mostanában Marxszal is.

Az égiek vigyázzanak Carolyne-ra, remélem, nem most hallottam róla utoljára.

Tudom, hogy régóta adós vagyok egy konkrétabb beszámolóval a filozófia értelméről – ezt az ígéretemet megint halasztom, de egyszer igyekszem beváltani.

Most búcsúzom.