husserlsite

            „Találkozik a királyfi az erdőben a csúf, vén boszorkánnyal, akinek vállán fekete holló ül. Így szól a csúf, vén boszorkány, még csúnyább, még vénebb, rekedtess hangján: «Idehallgass királyfi! Ha megmondod, mi ül itt a vállamon, akkor velem hálhatsz!» Izzad nagyon a királyfi, szeretné elkerülni a lehetőséget. Némi töprengés után így válaszol: «Ööö… Acélkohó?» Mire a boszorkány: «Határeset, elfogadjuk!».”

            A fentebbi vicc sugallta párhuzam értelmében nevezném az alább bírált elméletet a reflexió tündérmese- vagy varázspálca-elméletének. A reflexió tündérmese- vagy varázspálca-elmélete azt mondja ki, hogy a reflexió általi megismerés végső soron teljesen bizonytalan és ellenőrizhetetlen eredményekre vezet, így voltaképpen nem is nevezhető megismerésnek. Mint amikor észreveszünk valamit, reflektálunk rá – és az a valami „huss!” átváltozik valami egészen mássá, mint azelőtt volt. Mint a tündérmesékben, amikor a varázspálca legyintése békából királylányt csinál, vagy a királyfi csókja, mely békából királylányt varázsol – úgy változtatná át a reflexió a maga tárgyait; hogy még csak azt se tudjuk utána, mi is volt az átváltozott azelőtt.

            Ez az ellenvetés ősöreg, egyidős a filozófiával; a szofista mozgalomban már jelen volt; de feltehetjük, hogy magával a reflexív gondolatnak az ébredésével egyidős: lévén a reflexió iránti gyanúról, a reflexió gyanúba keveréséről van szó. Modern formában, ahogyan napjainkban jelen van, a második világháború utáni német hermeneutika egyes alakjainál jelent meg. De némi hasonlóságot mutat ezzel a fajta felfogással például Jean-Luc Marion Husserl-kritikája is; aki úgy bírálta egy helyen Husserlt, hogy a fenomenológiai reflexió által, ahogyan azt Husserl kivitelezte, nem szerezhetünk adekvát ismeretet az olyan nem-tárgyias fenoménekről, mint a barátság, a szeretet, stb. Ha gonosz és felületes és megalapozatlan akarnék lenni, ehhez a vádhoz hozzátenném: persze, hogy nem szerezhetünk róluk adekvát ismeretet: a reflexióban ugyanis pillangóvá változnak és „huss!” tovaszállnak, mielőtt akár egy tétova reflexív pillantást is vethetnénk rájuk.

            Ezen az alapon utasították el néhányan a szubjektumnak, mint szubjektumnak a megismerhetőségét: amikor ugyanis a reflexióban tárggyá teszem, akkor már éppen nem szubjektum. Néhány tudományellenes hermeneutikai kritikában is felbukkant ez az érv: honnan veszi a tudomány, hogy megismeri a tárgyat, amikor a tárgyat erőszakosan kiszakítja az őt körülvevő kontextus teljességéből? A biológus azt mondja, hogy csak meg akarja ismerni a cserebogarat, és előkészíti azt a megismeréshez: terráriumba rakja, vagy rászögezi egy parafatáblára, szétfeszíti és rögzíti a lábait, felvágja a hasát, stb. És ennél a pontnál a hermeneuta erőteljes jelzi fenntartásait: álljon meg a menet! Ez már nem ugyanaz a lény, aki az erdőben, a száraz falevelek alatt tengette életét! A tudományos „megismerés” teljesen megváltoztatta a megismerni kívánt tárgyat!

            Röviden minderre azt kell mondanom, hogy Husserlt egészen élete legvégéig, az 1938-ban, nem sokkal a halála előtt kelt kéziratokban is foglalkoztatta a reflexió problémája; az a probléma jelesül, hogy miként változtatja meg a reflexió a tárgyát. Husserl alapján ugyanazt kell mondanunk e vádakra, mint a megismerést érő, hasonló indíttatású és koncepciójú összes többi szkeptikus és relativista vádra: a tapasztalat olyan eleven, mindig alakuló szövedék, amely maga artikulálja a megismerés és megismerhetőség normáit; a reflexió normái ugyanebben a szövedékben alakulnak ki, és vezetik a reflexió aktusait. Nem kell itt a nagyon körmönfont, atomfizikai laborokban végzett természettudományos kísérletekre, vagy a filozófiai reflexiónak az absztrakció hetedik mennyországában lebegő akrobata-mutatványaira gondolnunk. A természetes beállítódás elég lesz: a visszaemlékezés maga reflexió: visszahajlás a múltra. Amikor eltöprengünk valamin, amit tettünk vagy tenni készülünk: ez a töprengés is reflexió.

            A reflexió lehet téves. Ekkor kiigazítást nyerhet a tapasztalatnak ugyanazon közegében, amelyből vétetett: megtudhatjuk, hogy rosszul emlékeztünk erre vagy arra a dologra; barátunkkal folytatott beszélgetésben rádöbbenhetünk, hogy rosszul ítéltük meg ezt vagy azt a dolgot. A felülvizsgálat normái alkalomról-alkalomra változhatnak: a tapasztalat maga termeli, maga artikulálja ezeket a normákat. Mindenesetre arra is tudunk reflektálni, hogy a reflexió milyen mértékben, milyen tekintetben változtatja meg tárgyát. Lehetséges a reflexió önreflexiója – és az a kifogás, hogy a reflektált tárgy már nem ugyanaz, mint a reflektálatlan, üres fecsegés marad egészen addig, amíg maga választ nem ad a kérdésekre: milyen mértékben más? Milyen tekintetben más? Hogyan lett más? Egy tematizálatlan altalaj persze mindig marad, ahogy Husserl mondaná. Ez a dolgok természetes velejárója. Ez a tematizálatlan altalaj (a reflexió műveletének szubjektív végrehajtása) azonban nem teszi talajtalanná vagy egyenesen visszássá a reflexió aktuális teljesítményeit és eredményeit. Ha valamit rosszul csináltunk (a reflexióban), arról a tapasztalat maga ad hír, és lehetővé teszi, hogy korrigáljunk.

Írországi naplóm gyakorlatilag a végével kezdődik. Csak két rövid bejegyzést találtok ezelőtt, mindkettő elég semmit mondó. Sok mindent lehetne, és sok mindent lehetett volna Írországról, és konkrétan Dublinról leírni. Sajnos túlságosan is elmerültem a magam kis pitiáner, lényegtelen szöszmötöléseimben, ahhoz, hogy bővebben is megörökíthessem ittlétem részleteit. Nem mintha különösebben megörökítésre méltóak lettek volna ezek a részletek.

Pedig fantasztikus népekkel találkoztam, fáj a szívem, hogy itt kell hagynom őket. A diákok rendkívül barátságosak és barátkozók voltak. Mindegyikük külön-külön naplóbejegyzést érdemelne. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy a legtöbbjükkel már soha nem fogok találkozni; ez iszonyú igazságtalanságnak tűnik nekem. A pöttöm, de csupa szív Stephanie English; a francia szépség, Marine Brossard; Bart Zantvoort, akinek mindig volt kérdése, és egy-két okos megjegyzése az órához; az individualista, kissé furcsa kerékvágásban gondolkodó, de mindig nyitott Tsutomu Ben Yagi, az amerikai illetőségű japán származású diák; a megejtően bájos, jellegzetesen ír kinézetű, némiképp tartózkodó Carolyne Quinn; az Arisztotelészre szakosodott olasz kistermetű phd-s, Dani Solange, (vele volt néhány zavarba ejtő beszélgetésem: azt próbáltam neki néhány alkalommal elmagyarázni, hogy mennyire rossz, hogy Magyarországon ennyire átpolitizált a légkör; ebből valahogy mindig úgy tűnt, hogy én vagyok az, aki mindig a politikára terelem a szót, és mintha éppenséggel azoknak a pártján lennék, akik átpolitizálják a légkört odahaza); Helena Theixos, aki megszervezett egy filozofikus moziestet, a „Különvélemény” című filmmel (főszerepben Tom Cruise); Tziovanis és Vangelis, a két görög phd-s (Tziovanis, aki mellett az ember nem szólalhatott meg autentikusan Heideggerről, kivéve ha Joseph Cohennek hívták, bár még ő se nagyon; Tviovanis ugyanis jobban értette Heideggert önmagánál; Vangelis, aki a kritikai elmélet és konkrétan Adorno harcos zászlóvivője volt); Steve Cadwell, a nagy szervező, Danto-rajongó, esztétikás, aki mindig összehozta a diákokat (legalábbis megpróbálta, legalábbis egy kisebb hányadukat), és még nagyon sokan mások. A karate klub kicsi, összetartó csapata is megragadt bennem.

A tanári gárda hihetetlenül kompetens és ragyogó. Bár némiképp kívül esett az érdeklődési körömön, szerettem Maeve Cooke társadalomfilozófiai előadásait, az elsőévesek számára lebutított kiadásban. Szerettem Ezio DiNucci elmefilozófiai előadásait, melyeket időnként némi poitin-nal is megspékelt (az ital elsőszámú fogyasztója én voltam). Szerettem Jim O’Shea óráit Sellars-ről és McDowellről, noha sok mindenben nem tudtam osztani a véleményét. Nagyon és elsősorban szerettem a kissé önbizalom-hiányos Tim Mooneyt, aki ragyogó stílusban adott elő Merleau-Pontyt, minden felvetésre nyitott volt, és szerintem rendkívül jópofa viccekkel dobta föl az óráit, szerintem ragyogó humora van; Joseph Cohen, aki Heideggert adott elő megszállott stílusban, és Heideggernél is homályosabban; és elsősorban Dermot Moran, aki minden diákjára odafigyelt, és mindenkire próbált időt szakítani, és mindig lenyűgöző tájékozottságot árult el a filozófiatörténet legkülönbözőbb területein. Mindenki hozzám nőtt és nagyon rossz dolog, hogy itt kell őket hagynom. Nagyon bánom már, hogy nem emlékeztem meg mindegyikükről külön-külön.

Talán, ha majd egyszer visszatérek, akkor bepótolom, amit most elmulasztottam. Legalább utólag.

            Beteg vagyok. Szomorú dolog ezzel kezdeni egy naplót, de hát ez van, nektek (nekem) ez jutott. A dolog persze előrelátható, hogy azt ne mondjam, kikerülhetetlen volt. Gondolni kellett volna rá – csak hát Írország kapcsán annyi más mindenre gondoltam. Amióta csak emlékszem minden télen megfáztam – néha többször is ugyanazon a télen. Szüleimnek ez nem mindig tűnt föl (nem őmiattuk!) – néha csöndben túllettem az egészen, anélkül, hogy másoknak szóltam volna erről, (csak magamban kúrálgattam magamat). Amikor elkezdtem filozófiával foglalkozni, akkor egyszerűen Nietzsche felől fogtam fel az egész dolgot: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. (Igazából ezzel a mondással csak jóval később, karate edzőm révén ismerkedtem meg, úgy négy éve. Tehát úgyszólván a közelmúltban). Úgy gondoltam, a folyamatos megfázások csak megedzik a szervezetemet. Tanulja meg a bitangja, hogy mi az élet, tanulja meg, hogyan kell védekezni!

            Miért pont ez a tél (ez az ősz) lett volna kivétel? A hideg, fűtetlen szoba, ahol lakom, szinte természeti szükségszerűséggé változtatta át szervezetemnek ezt a szokását. (Most már van fűtés – szombat óta. Pechemre a nátha pénteken kezdődött. Némi analógiát mutat ezzel, hogy pénteken, amikor nagyobb mennyiségű pdf-formátumban lévő Husserl-szöveggel akartam meglepni Dermot Morant, sikerült egy vírussal is meglepnem őt. Az utóbbinak kevésbé örült. Lakásomban nincsen internet-csatlakozás – ha nem az egyetemen vagyok, akkor kénytelen vagyok elballagni a lakásomtól ötpercnyire lévő internet-kávézóba, és pénzt áldozni a csatlakozásra: egy euró per óra. Az internet-kávézóban persze mindenféle undok féreg rámászik a pendrive-omra. Otthon nem tudom frissíteni a víruskeresőmet – egyszer bevittem az egyetemre régi, potom tízkilós laptopomat, hogy frissítsem a vírusvadász adatbázisát. Az Avira mindenesetre nem tudta megtalálni a Morannak juttatott vírusokat. A történtek szerint).

            Október második fele maga volt a jeges pokol. „Majd ha a Pokol befagy” – mondja a népi mondás (az írek tanult nyelvén, angolul is). Hát itt úgy befagyott, hogy még jégcsapokat is növesztett. Jégdarabok úsztak a Liffey vizében, ami azért itt ritkaságszámba megy. Reggel és este látni lehetett a leheletet a szobámban – próbáltam kis bugyromat otthonossá tenni: ing alá T-shirt, ing fölé két pulóver. Valami régen növesztett, buta önérzetességből (vagy szimplán butaságból)  nem volt hajlandó itthon felvenni a télikabátot. „Én itthon vagyok! Ez az én lakásom! Csak nem fogom az utca részének tekinteni!”. Mindenesetre két pulóver, ing, T-shirt alatt is reszkettem; egyszer annyira bepöccentem az egész házat, az egész testemet átjáró hideg miatt, hogy fájdalmasan felsírtam: „Miért van itt ilyen kibaszott hideg?” Azt hiszem, a jelző a tényállás meglehetősen akkurátus leírásának tekinthető.

            Míg tegnap Ewelina (a bérlőtársam) végre befűtött. A Pokol megolvadt. Ewelina ugyan megkérdezte a múltban néhányszor: „Bence, ne fűtsünk?”. Időnként még azt is hozzátette: „A fűtésszámla olcsóbb lesz, mint egy esetleges kórházi kezelés egyenlege”. Mondtam, hogy amikor ő már tűrhetetlennek érzi a hideget, akkor kezdjünk el fűteni. Megint csak az önérzetnek beállított szimpla butaság: én ne bírnám addig, amíg ő? „Én konkrétan izzadok” – mondta ilyenkor. „Nekem nagyon vastag dunyhám van”. Nos, igen. Ewelina ritkán aludt itthon – leginkább itteni ír barátjánál aludt, akit Peternek hívnak. (Ewelina Lengyelországból jött ide dolgozni. Otthon reszocializációt tanult az egyetemen – bűnözők és pszichiátriai gyógyultak társadalomba történő visszailleszkedésének segítését. 29 éves és nagyon előzékeny, kedves és aranyos – amikor éppen nem kiabál. Ewelina ugyanis kényes a rendre; az együttélés szabályait vasszigorral, és néha kiabálva tanította (idomította). Na jó, csak egyszer kiabált, (de akkor nagyon), azelőtt csak fegyelmezett. De azt keményen).

            Mivel napközben is ritkán van hosszabb ideig itthon, a napközben hideget lehelő ház áldásaiból, velem összevetve, kevéssé részesedhetett. Azt mondta, mielőtt megtalálta ezt a házat, megnézett néhány szép, György-korabeli házat, amelyekkel a legfőbb baj az volt, hogy nagyon hidegek voltak. Ennél is? Mert akkor szerintem kiválóan lehetne azokat hasznosítani fagyasztóként. Szóval az egész környezet megágyazott a bennem tanyát verő baktériumok (vírusok) számára, úgyszólván kellemes környezetet teremtett számukra bennem. Na persze tudom, hogy a környezet ehhez kevés lett volna önmagában – kellett hozzá a saját butaságom is, mint szükséges és elégséges feltétel. De mégis, milyen lett volna ez a tél megfázás nélkül?