Csak jelezni szeretném, hogy még mindig élek – nem hagytam fel teljesen a blog vezetésével.
Ugyanaz a munka köt le már évek óta: a disszertációm írása. Ez egyébként kezd egyre bizarrabb jelleget ölteni: évek óta újabb és újabb szövegváltozatok keletkeznek. Mivel a munkahelyemmel van egy olyan írásbeli megállapodásom, hogy 2013. májusáig megszerzem a doktori fokozatot, így előbb-utóbb pontot fogok tenni a jelen változat végére, és leadom.
Egész nyáron ezzel voltam elfoglalva, csigalassúsággal araszoltam előre (az egyharmadát készítettem el a tervezett anyagnak) – minden egyes leírt mondattal kapcsolatban kétségeim voltak, rendkívül nehezen engedtem el minden egyes mondatot. A dolgozat állandó kétségek közti elkészítése annál is pikánsabb dolog, mivel a téma a bizonyosság, az tehát, hogy mikor mondhatjuk, hogy egy belátás, egy állítás igazságáról megbizonyosodtunk.
Nyáron voltam Párizsban egy hétre – ugyanúgy szerelmes vagyok abba a városba, mint amikor először jártam ott. Egy konferencián vettem részt, egészen jól sikerült az előadásom, a résztvevők megdicsérték – és konferencián kívül a városban bolyongtam.
*
Akkor néhány szót arról a Husserl nevű úrról, akivel én próbálok meg közelebbről foglalkozni.
Mit is mondott röviden Husserl? Hogy a filozófiának a tapasztalattal kell foglalkoznia. A tapasztalatot azonban Husserl korában elsősorban a természettudomány szemszögéből és szemüvegén keresztül fogták fel.
Husserl szerint ez a megközelítés csak egy nagyon leszűkített értelme a tapasztalatnak, és képtelen szóra bírni a tapasztalat valódi lényegét.
A tapasztalat elsősorban nem természettudományos, és még csak nem is tudományos, elméleti indítékok által meghatározott tapasztalat, hanem a mindennapi élet dolgaira és helyzeteire vonatkozó tapasztalat. Ahogyan a dolgokkal babrálunk, az ügyeinket intézzük, elmegyünk bevásárolni, randevút beszélünk meg, elmegyünk állásinterjúra, próbálunk egyről a kettőre jutni, stb. Ez a tapasztalat.
Husserl szerint a tapasztalatoknak ez a nagyon közeli, nagyon intim leírása teszi lehetővé, hogy a legfőbb, ezidáig megoldatlan filozófiai kérdésekre választ adjunk (szabadság, Isten, halhatatlanság), mégpedig (még a matematikai tételek bizonyosságát is meghaladó) kényszerítő bizonyosságú választ, (innen disszertációm választott témája: a bizonyosság). Ahhoz, hogy a legbonyolultabb kérdésekhez fel tudjunk emelkedni az kell, hogy a legprimitívebb, legtriviálisabb kérdésekre megfelelő választ tudjunk adni. (Pl. mit jelent az, hogy én most ezt a széket észlelem itt, ezen a számítógépen írok? Vigyázat! – nem természettudományos beszámolót várunk az idegműködésekről, meg a számítógép működési mechanizmusairól! – ezt a tapasztalatot kell leírnom. Az élményt).
A tapasztalatnak ezt a bizalmas, bizalmaskodó leírását nevezte Husserl fenomenológiának. (Fenomenológia: jelenségtan. A tapasztalat jelenségeiről van szó).
*
Husserl kezdeményezéséből a huszadik század egyik legkiterjedtebb és legnagyobb hatású filozófiai mozgalma nőtte ki magát: ez volt a fenomenológiai mozgalom (mely még ma is létezik).
Minden fenomenológusnak más alaptapasztalat volt a vezérfonala; a legnagyobb kérdésekig más-más alaptapasztalatokat követve jutott el. Husserlnél ilyen tapasztalat volt az észlelés; tanítványánál, a mesteréhez oly ambivalensen viszonyuló, vele alkalmasint egészen komiszul viselkedő Heideggernél ilyen alaptapasztalatok voltak a bűn, szorongás, végesség (halandóságom tudata), lelkiismeret, sors. A francia fenomenológia nagy alapító figurája, Sartre számára az alaptapasztalat a szabadság volt.
Nekem is megvan a saját alaptapasztalatom. Még 1997-ben ezért kezdtem el fenomenológiával foglalkozni – mert a fenomenológiával való legelső találkozásom alkalmával rögtön éreztem, hogy ez az a filozófiai módszer, mely képes a legmegfelelőbben kifejezni ezt az alaptapasztalatot. (1997-ben Mezei Balázs tartott az Eltén egy Husserl szövegolvasó szemináriumot. „Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia” című Husserl-könyvet olvastuk, melynek magyar fordítása akkor még csak kéziratos formában létezett. Ez volt a fenomenológiával való legelső találkozásom).
Az én alaptapasztalatom, amit egyszer majd szeretnék megfelelően kibontani filozófiai módon, a végtelenség.
Ez az alaptapasztalat inspirált, hogy szedjem össze magam, amikor valamiért leeresztettem, nem volt kedvem sem erőm dolgozni, vagy bármi hasznosat csinálni, ugyanakkor ez is segített túljutni a szakmai és magánéleti traumákon is.
Hogyan érzékeltessem ezt a tapasztalatot? Az Amerikai Kongresszusi Könyvtár több mint 150 millió könyvvel. (És évente világszerte több tízezer könyvet adnak ki, amelyek között vannak egészen pocsékok, és egészen kiválóak is, sőt, bizonyosan egy-két sorsfordító is). Ebből a 150 millió könyvből tegyük fel, hogy valakit a fél százaléka érdekelhet, érinthet. Ez 750 ezer könyv. Tegyük fel mármost, hogy valaki tíztől nyolcvan éves koráig, tehát mintegy 70 éven keresztül olvas rendszeresen és intenzíven.
Ha elsajátít valami speciális gyorsolvasást, amelynek segítségével naponta elolvas egy könyvet, akkor az egy évben 365 könyv, 70 év alatt pedig 25550. A töredéke annak a 750 ezer könyvnek. De még ha valami nagyon különleges gyorsolvasás révén napi tíz könyvet olvas, az akkor is csak 255,500 – alig több mint a harmada.
Normális ember persze nem olvas el napi egy könyvet. Én egy évben 20-30 könyvet olvasok el, és tudom, hogy vannak nálam jóval falánkabb könyvfalók.
Ahova ki akarok lyukadni, hogy hiába olvasunk el annyi könyvet – számtalan sok másik könyv marad, amit soha nem fogunk elolvasni, pedig érdemes lenne elolvasni.
Ugyanígy: számtalan sok zenemű van, amit soha nem fogunk hallani, számtalan sok hely, ahol soha nem fogunk járni, számtalan sok érdekes ember, akivel soha nem fogunk találkozni, stb. A végtelen ebben a tekintetben úgy jelenik meg, mint az, ami túllépi korlátainkat.
Ez egyszerre megnyugtató és nyugtalanító tapasztalat – de mindenképpen érdemes a közelebbi filozófiai vizsgálatra.
Megnyugtató abban a tekintetben, ha olyasvalakivel találkozom, aki bizonyos szempontból felettem áll. Aki erősebb, ügyesebb, okosabb, tehetségesebb nálam. Vegyünk valakit, aki nálam okosabb, éleslátóbb, tehetségesebb. Nála is elképzelhető okosabb, a saját szakterületén jóval nagyobb tudású, műveltebb, tehetségesebb, stb. ember. Sőt ennél az utóbbinál is elképzelhető sokkal okosabb, tehetségesebb, műveltebb, stb. ember.
Minek alkot egy művész? Egy filozófus? Az örökkévalóságnak? Ne vicceljünk: az örökkévalóság iszonyúan nagy idő.
Kivel akarhat versenyre kelni egy író? Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe nagyságát akarja legyőzni? De az évmilliárdok nem törlik-e el Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe távoli nyomait is? Kivel akarhatna versengeni egy filozófus? Platónnal, Arisztotelésszel? Hiszen van az a történelmi, időbeli távlat, ami még ezeknek a nagyságoknak a nyomát is eltünteti. Akkor nem tökéletesen mindegy, hogy halálom után ötven évvel vagy ötvenmillió évvel felejtenek el?
Az örökkévalóság malmai lassan őrölnek, viszont semmi sem menekülhet meg tőle. Az idő pergésében a fajok átalakulnak, és nem hogy a fajok egyes egyedeinek a konkrét teljesítményei, de még maguk a fajok is alámerülnek az időben.
Az idő a nagy nivelláló: képes arra, hogy a legnagyobb alkotások nyomait ugyanúgy eltüntesse, mint azokét, akik nem alkottak semmit, vagy egyenesen csak kárt okoztak közösségüknek.
Ez a gondolat a legkevésbé sem arra utal, hogy akkor lényegében teljesen felesleges bármit is csinálnunk, és bármit kezdeni az életünkkel. Hanem inkább arra, hogy ne másokhoz mérjük magunkat (ez volna Heidegger szerint a „nem-tulajdonképpeni” élet, amikor nem mi éljük az életünket, hanem a „mások”, a „többiek” élnek helyettünk) – hanem a saját képességeinket próbáljuk meg lelkiismeretesen felmérni, és a saját képességeinkből próbáljuk fegyelmezetten és koncentráltan kihozni mindazt, amit csak egy emberélet alatt ki lehet hozni.
Nem a történelem kedvéért, hanem saját magunkért, és mindazokért, akik fontosak nekünk.
