Ezúttal még nem általában a filozófiáról fogok írni, mint ígértem, hanem a bűn fogalmáról.
Pár napja elkövettem reggel egy hibát. Egy ismerősöm közölt a facebook-on egy vicces post-ot, amelyhez én írtam egy viccesnek (de inkább kedvesnek) szánt hozzászólást. A hozzászólás rosszul sült el, ismerősöm, gesztusaiból ítélve, úgy döntött, hogy durcás lesz – a hozzászólásom törölve lett, és egy késöbbi, pikírt megjegyzésben utalt rá, amelyhez én egy bocsánatkérést fűztem, mely szintén törölve lett.
Naponta sok ilyen ehhez hasonló apró hibát követünk el. Ezeket még nem szoktuk bűnnek nevezni. A „bűn” szavunkat valami erősebbre tartogatjuk. Az alapvető tabuk megsértésére. Például amikor megcsaljuk a párunkat (bár néhány még ezt sem neveznék bűnnek) – de legalábbis a társadalmi együttélés lényegi normáinak felrúgására. A lopás, a gyilkosság – na, az bűn.
Ebben a tekintetben mi szerencsések vagyunk, a nyugati vagy majdnem nyugati világ tagjai lévén. A közbiztonság azért többé vagy kevésbé biztosítva van – nem kell olyan borzalomban élnünk, mint a világ néhány másik, kevésbé szerencsésebb táján, amelyeket ezeknek a tabuknak és normáknak az úgyszólván teljes hiánya jellemez. Például fekete Afrika néhány részén, ahol a törzsi háborúk ugyanazzal a brutalitással folynak, mint annak idején, csak most már hatékonyabb technikával, hatékonyabb infrastruktúrával és kommunikációval. A világ kevésbé boldogabb részein folytatott háborúskodások bőséges illusztrációval szolgálnak, hogy milyen iszonyatosan kegyetlen lény is tud lenni az ember.
Ezekhez a vidékekhez képest tehát relatív biztonságban élünk; a legrosszabb, amitől tartanunk lehet, a szociális biztonság hiánya, a munkanélküliség, még rosszabb esetben hajléktalanság. Amelyek a maguk nemében szintén nem piskóta dolgok.
Viszont ez a relatív biztonság engedi láthatóvá válni, hogy más tekintetben, más szinteken, hogyan válhatunk embertelen lényekké. („Unmensch” - szól a német kifejező szava).
A bűnnek egy elvontabb, egzisztenciális értelmére szeretnék utalni.
A huszadik századi filozófiai egyik leghomályosabb művében, Martin Heidegger „Lét és idő” című könyvében az egyik leghomályosabb fejezet a „bűn”-nel foglalkozó rész. Heidegger úgy fogalmazott, hogy az ember „létének alap-okán bűnös”. És a szöveg nem tárja félreérthetetlen világossággal az olvasó elé, hogy mire is gondolt itt a szerző.
Heidegger megfogalmazása nagyon erősen a bűn, méghozzá az eredendő bűn teológiai fogalmát idézi – noha ő mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy filozófiája szigorúan nem-teológiai. De többek között a fentebbi, és a fentebbihez hasonló kitételek miatt nevezték Heidegger filozófiáját teológusok „bújtatott teológiának”, vagy „Isten nélküli teológiának” (Karl Löwith).
Ehhez az elképzeléshez szeretnék itt kapcsolódni.
A bűn elsősorban társas esemény – a másik emberrel szembeni bűn. Noha vannak filozófusok, akik „az önmagunkkal szemben elkövetett bűnökről” beszélnek, én a bűnnek a társas jellegére vagyok kíváncsi. (Kant például – mint azon annak idején jókat mulattam – a maszturbációt „kéjes önmegbecstelenítésnek” nevezi, és az önmagunkkal szembeni kötelességeink áthágásaként értelmezi).
És egy kitágított egzisztenciális értelemben a bűn lehet bármi, ami a másikat megsérti, akár csak kicsit is. Nem arról van szó, hogy esetleg a másiknak segíteni akarunk, és ez nem megy minden fájdalom vagy kényelmetlenség nélkül. Nem – itt arról van szó, hogy a másiknak hanyagságból, közönyből, nemtörődömségből, kényelmességből, nettó rosszindulatból okozunk kárt; (ideszámítva azt is, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy tudjuk, hogy boldogságunkat csak a másik boldogtalanságának az árán szerezhetjük meg. És magától értetődő természtességgel magunkra szavazunk).
És ebben az értelemben a bűn tényleg úgyszólván bele van kódolva az emberi létezésbe. Sokakkal vagyunk kénytelen együttélni. Nem léphetünk mindig úgy, hogy ne lépjünk rá a másik lábára. Nem szólhatunk úgy, hogy az mindenkiben tetszést keltsen. (Nem, itt most nem a konformizmus, és a másoknak való megfelelni vágyás problémájáról van szó). Ami számunkra örömet és boldogságot jelent, az egy másik számára esetleg bánatot és boldogtalanságot.
Természetesen nem a totális önfeladást szeretném itt etikai eszményként meghirdetni, mely senkinek sem jó. De még egy ilyen végletes önfeladás sem tudna teljesen mentes lenni az ilyen értelemben vett bűntől.
Egyfelől azonban arra szeretnék figyelmeztetni, hogy mindig legyünk tudatában annak, hogy döntéseink elkerülhetetlenül sérelmekhez vezetnek.
Másfelől arra szeretnék figyelmeztetni, hogy ezzel összefüggésben rendelkezünk egy olyan képességgel, mely valóban emberekké tesz bennünket, s melynek nem gyakorlása valóban szörnyeteggé („Unmensch”) tud változtatni minket.
Rendelkezünk a feloldozás és a megbocsájtás képességével. Rendelkezünk azzal a képességgel, hogy a másoknak okozott sebeket begyógyítsuk. Ahogy a bűn, úgy a megbocsájtás is alapvetően társas esemény.
De rendelkezünk azzal a képességgel is, hogy ne bocsássunk meg a másiknak. És az alapvető tabuk megsértésén túl talán ez bennünk a legfélelmetesebb. Amikor képtelenek vagyunk azt mondani a másiknak, hogy „jól van, nem történt semmi”, „nem haragszom”, „megbocsájtok”.
Viszont az önigazolásban mindig is jeleskedünk – sőt, alkalmasint felhasználjuk a többieket önigazolásunkhoz. „Mégis, most mondd meg őszintén – te mit tennél a helyemben?” „Te nem ugyanezt csinálnád?” „De most tényleg – hát nem ez a helyes?” Ilyen és hasonló frázisokkal próbáljuk elleplezni, hogy a másiknak a legszörnyűbb módon okozunk (nem fizikai) fájdalmat, hogy közönyből, butaságból, rosszindulatból nem vagyunk hajlandók a feloldozására; a másikat közönnyel, hallgatással büntetve.
Az ember valóban Pokol lehet a másik számára – pontosan ahogy Sartre gondolta.
A fel nem oldozás, a feloldozás megtagadásának a traumájával foglalkozna az az irodalmi jellegű munka, amelyről az előző post-ban foglalkoztam.
Úgy tűnik, hogy a jövő hetet mégis csak ennek a munkának fogom szentelni, hogy megmutassam: milyenek is tudunk lenni.
