Tamás óráján az Ideen-nek a dologegységgel és a tudategységgel foglalkozó részeit vettük. A 42-től a 62-ig paragrafusokat vettük át.
Kotlottunk a tudategység és dologegység fogalmán, és hasonló benyomásom volt, mint amikor annak idején az idő problémája felett köröztünk: valami végtelenül egyszerű dolgot akarunk itt lehetetlenül túlbonyolítani. Attól függetlenül, hogy amikor én próbáltam magyarázni, akkor lehetetlen makogásba fulladtak az értelmezési kísérleteim – ha nem tudom pontosan megvilágítani, hogy miről is van tulajdonképpen szó, az még nem változtat a tényen, hogy alapvetően végtelenül primitív dolgot akar itt leírni Husserl.
Nos – mi is a tudategység? Milyen viszonyban áll a tudat a transzcendentális egóval? Mi vagy ki az a transzcendentális egó?
Ha össze akarnánk gyűjteni Husserlnek a transzcendentális egóról vagy tiszta énről tett kijelentéseit, akkor méretes kötet jönne ki belőle – ezeknek a megállapításoknak a némelyike tökéletesen ellentmond másoknak; az ellentmondást a tágabb kontextus oldhatja föl.
Anélkül, hogy elvesznénk az árnyalásokban és a finomságokban, a következő felháborító (némelyek által egyszerűen hamisnak mondott) meghatározást szeretném előre bocsátani: a transzcendentális tudat a transzcendentális egó. Lehet ezt még egyértelműbben: transzcendentális tudat = transzcendentális egó.
Mielőtt csípőből tüzelni kezdenénk egy ilyen megfogalmazásra, javaslom, vegyük szemügyre közelebbről, mit is kell értenünk tudategységen.
A tudat egység a tapasztalat egésze. Az új élmények és tapasztalatok eleve egy tágabb összefüggésbe kerülnek bele, és ennek az összefüggésnek az egészében nyernek értelmet. Semmi sincsen ezen az összefüggésrendszeren kívül (transzcendentális nézőpontból tekintve). Ez azt jelenti, hogy a tudatnak mindig önmagával van dolga.
Nincs ezzel ellentmondásban az, ha azt mondjuk, hogy a tudat számára mégis megjelenhetnek, vagy jelenvalóvá válhatnak tőle idegen dolgok, illetve tudattal bíró személyek. Méghozzá közvetlenül.
A tudat szerkezetét elemezve apodiktikus bizonyosságot nyerhetünk a dolgok, illetve a többi személy létezéséről, de konkrét dolgok és konkrét személyek jelenlétét nem láthatjuk be apodiktikusan. Bizonyosságuk a tapasztalat harmonizációjában és harmonizációja által tárul fel: most ébren vagyok, most nem álmodok, valóban egy másik emberrel beszélek, valóban egy pohár van a kezemben, melyből most inni készülök. Az ébrenlét bizonyossága azonban soha nem lehet abszolút bizonyosság.
Csupán a tapasztalat élményei jelentenek abszolút bizonyosságot. Az élmények egymással összeolvadnak, egymással összefüggésbe kerülnek, (körbeforgatom a kezemben lévő poharat, hogy minden irányból megvizsgáljam. Az egyes aspektusok az egy azonos pohár vonatkozási pontja „köré” „gyűlnek”. Az egy azonos pohár – ő volna a dologi egység).
Mi a tudat egysége? Husserlnek a Passzív szintézisről szóló elemzéseiben van egy elejtett megjegyzése arra vonatkozóan, hogy a tapasztalatnak igazából az emlékezet a lehetőség-feltétele. Ha nem volna emlékezet, akkor az egyes élmények nem tudnának egymással egy nagyobb egészben egyesülni.
Ez jó kiindulópont. A tudat egységét egy fiktív, nem-egységes „állapottal” állíthatjuk szembe. Amikor a tudat „szétesik”. Hogyan „eshet szét” a tudat? Ha az élmények nem tudnak egymással vonatkozásba, illetve kapcsolatba kerülnek, ha pusztán közömbösen egymás mellett sorakoznak föl, ha nincs egy olyan egységesítő erő vagy közeg vagy tudom is én mi, amely rendszerbe tudná hozni az egyes élményeket. Az emlékezet kétségkívül ilyen erő. Az atomizált tudat az élményatomok végtelen sokaságára széthasadt tudat, mely tulajdonképpen nem is tapasztalat, és mégcsak nem is tudat – hiszen az „élményatomok” egymástól teljesen függetlenül nem nyerhetnek értelmet –, hanem csupán egyfajta vegetatív állapot.
A tudat önmaga generálja egységét. Vagy az emlékezet generálja a tudat egységét. Ebből a szempontból ez most teljesen mindegy.
A dologi egység csak ezen a tudati egységen belül nyerhet értelmet. Amennyiben az élmények valamilyen módon összefüggésbe kerülnek egymással, akkor már tudategységről beszélhetünk, és az is teljesen mindegy, hogy egy ösztönszerű én törekvéseinek a szintjén még előtte vagyunk mindenféle értelemadásnak, pusztán valamiféle homályos, értelmezés előtti benyomások „böködik” az ént. Ezért javaslom, hogy az itt megkockáztatott állásponttal szemben ne is akarjunk semmiféle ellenvetést hozni az értelemadás problémája felől.
Szóval azon a szinten vagyunk, amikor dologi egységek születnek meg a „tudat szintetizáló munkája által”. Ez a szintetizáló munka a tapasztalat egységes kontextusán, a tudategészen vagy tudategységen belül megy végbe. A dologi konstitúció bármikor áthúzódhat. Ahogyan a személyek konstitúciója is – és végső soron maga a világkonstitúció is. De ez az áthúzódás vagy áthúzás szintén a tudat munkája.
Amikor érvényesség-tételezéssel van dolgunk, akkor a „tudat” valami tőle független, transzcendens „előtt” „áll”. Hogy ez a konkrét dolog vagy személy valóban létezik (és nem álmodom vagy hallucinálok) abban a „tudat” ugyan soha nem lehet biztos – de abban, hogy vannak dolgok meg más személyek, abban apodiktikusan bizonyos lehet. Ezekre „szükség van” ahhoz, hogy tapasztalat egyáltalán lehetséges legyen.
Tehát transzcendencia van. Létezik a személyek transzcendenciája és a dolgok transzcendenciája. A mindnyájunk által közösen hozzáférhető világot közösen, a többi személlyel együtt konstituáljuk.
Egyetlen másik tudathoz sem férek hozzá oly módon közvetlenül, ahogyan a saját élményeimhez. A másik konkrét személy konstitúciója nem abszolút érvényességű. És tudom – mivel a tudat szerkezete lényegileg ilyen, lényegileg: tehát eidetikus szükségszerűséggel –, tudom, hogy a többi tudattal ugyanez a helyzet.
Ennyiben képez az összes többi tudat „zárt” „régiót”. Ennyiben „különülnek” el egymástól. Csak a többi tudat felől értem meg magamat „első személyű perspektívaként”, ahogyan megértem, hogy számukra én is „másik én”, másik személy, másik ember, stb. vagyok, akinek léte sohasem abszolút bizonyos, hanem konstitúciója – az ő tapasztalati kontextusukban – áthúzódhat. Ebben az értelemben képez minden egyes tudati „régió” abszolútumot – amennyiben ugyanis a rajtuk kívül lévő transzcendenciához csak a tapasztalat kontextusán, az ő saját tapasztalatuk kontextusán, keresztül férhetnek hozzá.
