A filozófia hasznáról és káráról.

Mire jó a filozófia? 

Röviden: mindenre és semmire.

Mit csinálnak ma a filozófusok? Leginkább már jobb létre szenderült filozófusok műveiről és gondolatairól írnak és beszélnek. 

Mit csináltak régen a filozófusok? Nem is kell olyan régre visszamennünk: mit csináltak a filozófusok még olyan fél évszázada? 

Az élet és a világ általános dolgairól elmélkedtek.

Valljuk be: első hallásra elég haszontalan dolognak tűnik. (Második hallásra is az). És erre áldoznak az adófizetők pénzéből évi sokmillió forintot? Manapság pedig konkrétan arra, hogy filozófusok elmélkedjenek régebbi filozófusokról? (Aki nem tudná: a filozófia önálló szakmává nőtte ki magát, a maga szakmai fórumaival, szakmai intézményeivel és kutatóműhelyeivel – és a filozófiát, mint akadémiai diszciplínát, leginkább közpénzekből kell fenntartani). Nem hangzik túl kecsegtetően.

Mégis: ilyen vagy olyan módon rá vagyunk kényszerítve a filozófiára. Nem csak mi, úgymond a fejlett társadalmakban élők – a természeti népek is, egyáltalán minden emberi lény. A filozófia egy velejéig haszontalan műfaj. Mégis: az ember sorsa a legintimebb módon összefonódik vele.

A filozófia az a mód, ahogyan elrendezzük az életünket, ahogy elrendezzük magunk körül a világot. Erre az elrendezésre rá vagyunk kényszerítve, nem áll módunkban, hogy szabadon döntsünk róla, kívánunk-e élni vele, vagy sem. A vallás is ennek az elrendezésnek egy lehetséges módja. Korunk naiv, tudományhitű materializmusa is egy ilyen mód. Szembetalálkozunk ezekkel a mintákkal, ahogy születésünk utána belenövünk a világba – mi már megengedhetjük magunknak, hogy válasszunk ezek közül a minták közül. Vannak, akiknek e téren jóval korlátozottabbak a lehetőségei, mint a mieink. Választhatunk tehát a minták közül, arról azonban már nem dönthetünk, hogy meg akarjuk-e formálni világunkat és életünket ilyen vagy olyan módon. Ezt a megformálást, ha nem is reflexív szinten, de spontán-reflektálatlan módon is elvégezzük.

Az ember lényege szerint filozofáló lény, „zoón philoszophikon”. 

Honnan származik ez a kényszer? Egyfelől az ember végességéből és halandóságából. Az embernek szembe kell néznie és meg kell harcolnia végessége traumájával. Ez nem pusztán halandóságáról szól, hanem léte egész esetlegességéről. (Tegyük hozzá rögtön: az esetlegesség traumája újkori fejlemény, melynek gyökerei azonban a régmúltba nyúlnak vissza. Az archaikus ember egy jól elrendezett világba találta magát belefoglalva – számára az a trauma még nem létezett. Az archaikus ember egy mitikus kozmoszba nőtt bele). Másfelől az etikai dilemmák: amikor válaszút előtt állunk, de teljesen magunkra vagyunk utalva, hogy egy ilyen szituációban miképpen döntsünk.

Mítosz és logosz.

A mitikus világképzések prefilozofikusnak is nevezhetők, amennyiben már a filozófiai világ- és fogalomképzés ígéretét hordozzák, de még egy prereflexív szinten működnek, lényegileg közösségi teljesítményként. Kinövesztik magukból azokat az elveket és azokat a képzeteket, amelyek szerint a közösség tagjait elhelyezik a mitikus világban, a kozmoszban.

Azonban ez a kozmosz sem teljesen ellentmondásmentes: olyan ellentmondásokat hordoz magában, melyek a szó igazi értelmében vett filozófiai teljesítmények szülőanyjává válhatnak. Összeütközésbe kerülhet az isteni és az emberi törvény, és ez a kollízió új szubjektumot szül, aki kénytelen kívül helyezni magát az életvezetés közvetlenül készen talált keretein, és kénytelen maga dönteni olyan kérdésekben, melyek vonatkozásában a tradíció vagy nem ad útmutatást, vagy egyenesen a tradíció ellenében kényszerül dönteni.

A görög tragédiáknak ez visszatérő témája. Az isteni és az emberi törvény összeütközésének paradigmatikus esete Szophoklész Antigónéja.

A filozófiát ennek a világképzésnek az absztraktabb módja jellemzi: a mitikus világképet konkrét fogalmak és konkrét képzetek építik fel; a mítosz akkor nyomul előre a logoszhoz (vagyis a filozófiai beszédhez), amikor utat talál a fogalomképzés absztraktabb útjaihoz, és távolságot tud teremteni az úgyszólván készen kapott, vagy készen talált tradícióhoz képest. A filozófiában megjelenik valami olyasmi, ami a mítoszhoz képest alapvetően idegen és újszerű – a vita. A filozófusok között vita támad a világról alkotott különböző modellek többé vagy kevésbé megfelelő, illetve meg nem felelő voltáról.

A legtöbb, civilizációba fejlődött kultúrnépnél megjelent valami, amit ebben az értelemben filozófiának nevezhetünk; amelyet tehát jellemez az absztraktabb fogalmi gondolkodás, és a tradíciótól távolságot teremtő világalkotás. De az antik görögségben jelent meg a filozófiának egy olyan módja, mely aztán a filozófiaként kifejezetten uralomra jutott a világtörténelem folyamán. Hogy „filozófia” címszó alatt ma elsősorban a nyugati filozófiára gondolnak, és azt oktatják filozófiaként szerte a világon, nem kizárólag annak a ténynek köszönhető, hogy a nyugati kultúra hódította meg a világot, és nem valamelyik másik – de nem is függetleníthető teljesen ez utóbbi ténytől.

A görög filozófiában a fogalmi gondolkodásnak, a definíciós kényszernek és az érvelő vitának olyan szabályai és formái alakultak ki, melyek megnyitottak egy dinamikusan kibontakozó történeti horizontot. A keleti filozófiákat (keleten alakultak ki nagyobb filozófiai teljesítmények) vele szemben sajátos változatlanság jellemzi. Nem mintha nem lettek volna iskolák, trendek és viták a keleti filozófián belül, mintha hiányoztak volna azok a nagy szellemi alakzatok, amelyek a materializmusnak, illetve az idealizmusnak lennének megfeleltethetők (még ha csak távoli megfelelésről beszélünk) – de keleten nem jelent meg a filozófiai horizontnak az az időről-időre bekövetkező, földcsuszamlás-szerű átalakulása, a fogalmak és az érvelési struktúrák végletesen higgadt és letisztult volta, mint a nyugati hagyományban. Nem volt olyan „sűrű” a története, mint nyugaton.

Mire jó tehát a filozófia? Egyfelől rákényszerít bennünket, hogy magunk adjunk választ az élettel és a halállal kapcsolatos kérdésekre, azokra a kérdésekre tehát, amelyek létünkben érintenek bennünket. Reflexióra kényszerít bennünket. Megállásra és gondolkodásra. Egyáltalán nem biztos, hogy a válasz, vagy akárcsak a kérdés feltevése adekvát lesz. De mégis lesz valami határozottabb fogalmunk általa arról, hogy miről is szól ez az egész életnek nevezett játék.

Másfelől segít bennünket abban, hogy távolságot teremtsünk saját kedves előfeltevéseinktől és rögeszméinktől. Kritikára és önkritikára tanít bennünket.

Előítélet-búvárkodás.

A lappangó előfeltevések tudatosítása a filozófia legnagyobb bravúrja. (Ahogy az is, hogy a régtől fogva berögződött kérdéseket újszerű módon tegyék fel, új kérdéshorizontokat nyissanak meg).

Mindannyiunkban lappanganak ilyen előfeltevések és előítéletek. Nem tudnánk nélkülük sem gondolkodni, sem létezni. Az újkor egyik nagy előítélete a radikális előítélet-mentesség bálványa volt. Ez a bálvány mára egyszer s mindenkorra ledőlt. Nem lehetséges megszabadulnunk minden előítéletünktől. Aki minden előítéletétől és előfeltevésétől meg akarna szabadulni, az, Kant szép hasonlatával élve, ahhoz a galambhoz hasonlítható, aki arra gondol, mennyivel gyorsabban tudna röpülni a légüres térben.

A nagy filozófiai áttörések mindig ezeknek a gondolkodásunkba és életünkbe régtől fogva beépült, és már nem is tudott előítéleteknek a tudatosítását jelentették. Amikor valaki képes volt arra, hogy egy lépést hátralépjen, és szembenézzen saját előítéleteivel vagy előfeltevéseivel.

Olyan bravúr ez, mely a gyakorlott filozófusoknak sem mindig sikerül. Nagy filozófusokkal is előfordul, hogy tudva, tudattalanul nem hajlandók lemondani kedves elképzeléseikről, hanem inkább a világot igazítják át úgy, hogy illeszkedjen ezekhez az elképzelésekhez.

Konkrét példával: Karl Popper huszadik századi filozófusok egy nagyon okos ember volt, aki sok területen rendkívül kimagasló dolgot alkotott. És szenvedélyesen szerette a modern, kapitalizmuson alapuló demokráciát. És írt egy nagy könyvet (igazából többet is) azokról a filozófusokról, akiknek szerinte totalitárius (vagy ilyen implikációkkal rendelkező) gondolatai fenyegették a modern, kapitalista demokrácia ideológiai alapjait. Ez a nagy mű a következő címet kapta: „A nyitott társadalom és ellenfelei” – „The open society and its enemies” – a „nyílt” vagy „nyitott társadalom” kifejezésével Popper ráadásul még egy szimbolikus szókapcsolatot is teremtett.

A könyv három szerzővel foglalkozik: Platónnal, Hegellel, Marxszal. Popper szerint ők volnának a nyitott társadalom fő ellenségei. Mindhárom szerzőre vonatkozó olvasata alapjaiban hibás. Poppernél egyik szerző sem juthatott szóhoz, Popper azt olvasta ki belőlük, amiről már eleve eltökélte, hogy e szerzőknek ezt kellett mondaniuk. Amikor már eleve, a kezdet kezdetén tudjuk, hogy mit mondtak az egyes szerzők, mielőtt egyáltalán kinyithatták volna a szájukat, és nem engedjük meg, hogy a szóban forgó gondolkodók ellene mondjanak a róluk szóló képünknek, nos, ott meghal a filozófia, és meghalnak maguk a szerzők is, mielőtt egyáltalán szóhoz juthattak volna.

Törzsi fogalmaink.

Kedves képzeteinkhez való ragaszkodásunk különösen szépen fejeződik ki a hazai politikai életben. A magyar politikai gondolkodás törzsi képzetek közegében mozog; és eszkatológikus képzetekkel terhelt, ahol a jó küzd a gonosszal, és az ellenoldal többnyire monolit tömbként van ábrázolva, ahol mindenki gazember, vagy legalábbis gazemberek cinkosa.

Az elfogultság a törzsi gondolkodás legékesebb példáját mutató magyar politikai vitákban ráadásul a legkülönbözőbb formákban tudja elmaszkírozni magát. Van hogy valaki elmondja az „egyrészről-másrészről” érveket, de csak azért, hogy eredeti meggyőződéseit és elképzeléseit ne kelljen komolyan megvizsgálnia, és az elfogulatlanság és kiegyensúlyozottság sminkje alatt soha ne is kerüljön szembe annak riasztó lehetőségével, hogy valóban radikálisan kétségbe vonja és felfüggessze eredeti feltevéseit, hogy kritikusan viszonyuljon szíve választottaihoz. Elmondhatja magáról: ő aztán igazán elfogulatlan, megvizsgálja mindkét oldalt, és tényleg az érdemek, teljesítmények és értékek szerint értékel. De a háttérben, tudva vagy tudattalanul, már meghozta az ítéletet: már a kezdet kezdetén eldőlt, hogy kik vannak elmarasztalva, és kik vannak – ha még oly drasztikusan hangsúlyozott fenntartásokkal is (az elfogulatlanság sminkje kedvéért) – megdicsérve, vagy legalábbis előnyben részesítve. És ilyenkor szoktak olyan „érvelések” napvilágot látni, hogy „hát lopnak ezek is – de hát amazokhoz képest ezek ártatlan lánykák”.

Ez a fajta törzsi gondolkodás végső soron végtelenül gyáva: a legkülönbözőbb, legrafináltabb stratégiákat választja ahhoz, hogy megóvja és biztonságba helyezze választott kedvenceinek, választott rögeszméinek a rokonszenvét. Így aztán nagyon is megfontoltnak, távolságtartónak és kritikusnak tud mutatkozni, hogy soha ne is tegye ki rögeszméit és politikai szimpátiáit a radikális megkérdőjeleződés veszélyének.

Mérhetetlenül gyáva, mivel ha nem mással kell szembenéznie, ha nem egy ingadozó választópolgár meggyőzéséről, vagy az ellenoldal megcáfolásáról, lehengerélésről van szó, akkor nem jut eszébe feltenni a kérdést önmagának: lehet, hogy nincs igazam? Lehet, hogy rosszul választottam?

Gyáva, mivel nem mer szembenézni a radikális megkérdőjeleződésre jellemző egzisztenciális bizonytalansággal. Nem meri kitenni jól bejáratott, kifényezett világképét a végső megrendülés, a darabokra hullás, a felrobbanás veszélyének. Soha nem is teremtett távolságot saját rögeszméihez és választottaihoz képest: minden érvelés, komoly vizsgálat, kritikus ítéletalkotás csak mókázás és furmányos mesterkedés volt a részéről.

A nyugati filozófia ezért járt első születésétől kezdve kéz a kézben a szkepszissel (első születésről beszélek, mert a nyugati filozófia bizony többször is megszületett). Magának a filozófiának a mozgása kényszerítette ki, hogy minden igazán nagy filozófus beletartsa magát a radikális megkérdőjeleződésbe, hogy szembesüljön annak rémítő lehetőségével, hogy mindaz hamis vagy értelmetlen, amiben hitt.

És a tényleges megrendülés után építse újjá elképzeléseit – adott esetben romokból. (Wittgenstein világképe például a szó szoros értelmében felrobbant: a régi szilánkjaiból építette föl kései filozófiáját, mely radikálisan eltérő jellegű lett, mint korai gondolkodása).

Mégis mire jó?

A filozófia természetesen nem nyújt garanciát arra, hogy valóban sikerül kritikusan gondolkodunk, kritikusan viszonyulnunk önmagunkhoz és a világhoz.

Filozófusok között is sok a buta és a jellemtelen ember. De még milyenek! Az ember rosszul lesz tőle, ha végignéz rajta, mit csinálnak, és mit mondanak. A huszadik század három legnagyobb filozófusának egyike, Heidegger, (Husserl és Wittgenstein mellett) – hát hogy is mondjuk szépen? Nem tudjuk szépen mondani: Heidegger eléggé jellemgyenge ember volt. (És itt most nem elsősorban a politikai pályafutására gondolunk, hogy egy időben összesimult a nemzetiszocializmussal – hanem szigorúan a magánember Heideggerre. Arra, ahogyan a feleségével, a szeretőjével – Hannah Arendt –, a mesterével – Edmund Husserl –, és a barátaival – Jaspers-szel, Löwith-tel – bánt). Mégis az egyik legnagyobb zseni, akit csak az elmúlt század látott.

Aki filozófiával foglalkozik, az tehát nem lesz nagyobb eséllyel jellemesebb vagy akár kritikusabb, önkritikusabb ember, mint a többi. Viszont különleges esélyt, lehetőséget kap a távolságteremtésre.

És így arra is, hogy reflektáltabb, tudatosabb életet éljen.