Most csütörtökön és pénteken volt az Eltén két napos konferencia Max Weber (1864-1920) szociológus, filozófusról. Ő is egy olyan figura volt, akitől az embernek, így a huszonegyedik században, nyomasztó kisebbrendűségi érzése támad. Max Weber ugyanis egyike volt kora univerzális elméinek. Ez azt jelenti, hogy egyfelől maradandót alkotott a filozófia, a társadalomtudomány, a társadalomtörténet, a közgazdaságtan területén; rengeteget írt a vallástörténet, valamint az összehasonlító vallástudomány témáiban, (különösen sokat írt az ókori zsidóság történetéről is!); másfelől akkora műveltséggel rendelkezett a legkülönbözőbb területeken, mint ma kevesen. Kisujjában volt a teljes klasszikus műveltség; hatalmas zenei tudással rendelkezett (egyik utolsó műve egy zeneszociológiai írás; nem csak a kortárs és klasszikus európai komolyzenét ismerte, hanem a legkülönbözőbb európai és Európán kívül népzenéket), természetesen teljesen naprakész volt a területét illető aktuális szakirodalomban, de a legkülönbözőbb szaktudományokban rendszeresen frissítette az ismereteit.
Nyomasztó ilyen fölénnyel találkozni ma. Weber korában sem mozgott túl sok ilyen – de azért voltak egy páran. Gyakoribb voltak akkor az ilyen figurák, mint ma – ott volt például Karl Löwith, aki egyike volt az utolsó olyan elméknek, akik még goethei műveltséggel bírtak. Hogy ma kevés, vagy legalábbis kevesebb ilyen alakkal találkozhatunk (legjobb tudomásom szerint legalábbis), az részben annak köszönhető, hogy a nyilvános kommunikációs tér átalakulásával (magyarán: a tévé elterjedésével, az internet megjelenésével) a klasszikus műveltségtől eltérő, másfajta jellegű információs csatornák is lekötnek bennünket.
Én napi öt-hat órát olvasok – egyébként zenélek; régebben
sokat sportoltam, ami most abbamaradt, de hamarosan újra elkezdeném; és főként
pöncögök. Pöncögésnek hívom, amikor kvázi-haszontalanul elütöm az időmet: a
neten lógok, számítógépes játékokkal játszom, tévézem. És pöncögés után mindig
erősen furdal a lelkiismeret (közben egyfajta lótuszevői, kábult állapotba
kerülök, amikor szinte nem is észlelem az idő múlását) – ugyanis az elmúlt
koroknak ezek az elképesztő elméi egy évszázad távlatából is rosszallóan néznek
vissza rám sírjaikból.
Szóval ő volt Max Weber, korának géniusza és polihisztora, a tudományok értékmentességének lelkes hirdetője, a „katedrapróféták” engesztelhetetlen ellenfele. (A „katedrapróféták” azok a tanárok, akik az egyetemi katedrákon állva, a tanár akadémiai pozíciójából adnak politikai eligazítást diákjaiknak az órai oktatás keretében).
A konferenciát gyakorlatilag én szerveztem meg – amikor már benne voltam, akkor bántam az egész dolgot, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett; de már nem volt visszaút. Egy csomó energiámat és időmet felzabálta. A konferencia összejött (gyakorlatilag tavaly ősszel kezdtem el szervezni); de segítség is kellett; szociológus barátom, Márk nélkül az egész nem jöhetett volna össze; életfontosságú volt, hogy Márk beszervezte a konferenciába a szociológusokat is.
(Márk egy irdatlan magas gyerek; egyébként egyszer OTDK-n második lett a szociológia szekcióban. Szerintem jóval magasabb, mint két méter. Amikor volt barátnőmnek saccoltam meg Márk méreteit – mondtam, hogy szerintem lehet vagy két méter tíz centi –, a lány közölte, hogy nem vagyok észnél, szerinte két méter sincsen. „A mellkasáig sem érek” – mondtam. „De hát te kicsi vagy!” – felelte empatikusan a leányzó; [172 centi vagyok].
Márk egyébként egy nagyon okos gyerek; nekem volt
szerencsém együttdolgozni vele egy kutatóműhelyben).
Jöttek Pécsről, jöttek Szegedről – igazi országos konferencia lett. Jöttek szociológusok (hála Márknak), jöttek filozófusok, sőt még egy zenetudós is (Barlay Zsuzsának köszönet a megjelenésért) – igazi interdiszciplínáris konferencia lett. Bevásároltam mindenféle ételt és italt (mivel arra már végképp nem maradt erőm, hogy anyagi támogatásra is pályázzak, mindezt saját pénzből); igyekeztem megadni a módját.
A konferencia színvonalasra sikeredett. Az ilyen konferenciák azért jók, mert az ember magába szív egy csomó új információt, és megismerkedik egy csomó, váratlanul új nézőponttal.
Az első nap meglehetősen sokan voltunk – vagy harmincan. A második nap reggel meglehetősen kevesen – Otíliát, a könyvtáros nőt (akit ’96 óta van szerencsém ismerni) szintén betereltem az előadó terembe, hogy gyarapítsa az ötfős tömeget (hat főre). Második nap délutánjára egész sokan lettünk: voltunk vagy tizenketten.
Én mindenkinek egyfolytában köszönetet mondtam mindenért –
tényleg csupa hála és meghatódottság voltam; rettegtem tőle, hogy kudarcba
fullad a konferencia; hogy az utolsó pillanatban lemondja a kevés számú,
megmaradt jelentkező is; (nagy volt a lemorzsolódás; a nyár folyamán egy
csomóan lemondták a részvételi szándékukat, én meg egyre növekvő szorongással
néztem az egyre apadó létszámot. Végül azonban 16-an adtak elő; és pontosan ennyi
emberre volt szükség minimálisan egy kétnapos konferenciához); rettegtem tőle,
hogy üres terem előtt fognak beszélni az előadók; csupa-csupa félelem voltam,
de végül minden jól alakult. Megkönnyebbültem.
Számomra a konferencia legérdekesebb hozadéka az volt, hogy megtudhattam, hogy Karl Jaspers filozófus-pszichoanalitikus vizsgálatai szerint Nietzsche és Kierkegaard pszichopaták voltak, Max Weber (akit Jaspers évekig analizált) pedig mániákus depressziós; (Cs. Kiss Lajos előadása).
Ezek a filozófusok!
