husserlsite

Időbeosztás 

Csütörtökön volt egy kellemetlenebb levélváltásom Gyöngyvérrel – hívtam egy ír népzenét játszó együttes koncertjére, Gyöngyvér visszaírt, hogy a hétvégére utazik vissza Komáromba (ottani illetőségű). Az egészben az volt a kínos, hogy éppen szerdán beszéltünk telefonon, amikor mondta, hogy hazautazik a hétvégére. Nem egészen egy nap alatt tökéletesen kiment a fejemből, amit mondott – és ezért rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam.

Szétszórt vagyok és feledékeny – meglehetős gyakorisággal fordulnak velem elő ilyen és ehhez hasonló jelenetek. Ráadásul néha óvatlan és tapintatlan is vagyok; szándékaim ellenére sikerül néha másokat kínos, magamat pedig megalázó helyzetekbe hoznom.

Erre szokásosan azt mondják, hogy tanuljon meg figyelni magára az ember – én próbálok, de néha az legjobb akaratom ellenére sem sikerül. 

Ezek a jelentek és pillanatok mindig nagyon érzékenyen érintenek. A rajtuk való túllépésben az a tudat segít, hogy az idő minden ilyen kínos pillanatot és élményt nyomtalanul elmos egy idő után. Nyomtalanul.

Majd fogok szentelni egy posztot az örökkévalóságnak. Ebben a mostani írásban épp csak érintjük az örökkévalóságot. 

Az ország súlyosan kettéosztott. Politikai vitákban az emberek készek egymás torkának ugrani. Az egyik tábor hívei szívük mélyéig meg vannak róla győződve, hogy a másik tábor prominens képviselői csak hatalmat és pénzt akarnak, még véletlenül sem az ország javát, melyet vagy szándékosan, vagy merő dilettantizmusból lerombolnak.

De komolyan: ki fogja tudni ezer év múlva, ki volt Orbán vagy Gyurcsány? (Bár az Orbán-kormány hatalmi törekvéseiből néha úgy tűnik, mintha egy ezeréves birodalom alapjainak lefektetése lebegne szemei előtt). Az adott korszak elhivatott történészein keresztül ki fog rájuk emlékezni?

Ezer év múlva. És tízezer év múlva? És százezer év múlva? Lesz-e egyáltalán magyar nép százezer év múlva? Lesz-e emberiség egymillió év múlva? (És nem alakul-e át addigra drasztikusan evolúciós-genetikai tekintetben az emberiség, oly módon, hogy már kevéssé lehet a faj egyedeit egyáltalán embereknek nevezni).

Igaz, bolygónk és társadalmunk jelenlegi állapotát tekintve az tűnik alapkérdésnek, hogy lesz-e olyan, hogy emberiség kétszáz év múlva? Vagyis: túléli-e az emberiség az önmaga által okozott globális környezeti krízist, amelynek helyrehozatala érdekében olyannyira lusta és kellemetlen érdemi lépéseket tenni? Egy millió év jócskán odébb van, egyelőre a következő évszázadot is meg kellene élnünk. Nem nekünk. Még csak az eggyel utánunk jövő generációnak.

Történelmi távlatban: nem tökéletesen mindegy, hogy mit gondolnak egymásról az egyes szekértáborok lelkes szabadharcosai, ha már a vezérekre sem fog emlékezni senki, néhány elszánt történésztől eltekintve, néhány száz év múlva? 

A tizenhetedik század egyik legnagyobb formátumú gondolkodója, a holland zsidó Spinoza ezt a szemléletet hívta „sub specie aeternitatis” szemléletnek, azaz az örökkévalóság szemszögéből való szemléletnek. Az örökkévalóság szemszögéből minden ilyen élet-halálra menő ideológiai harc, vagy akár az emberiség túlélése is, vihar a biliben, vagy még annyi sem. Eljelentéktelenül.

Az örökkévalóságban csak egyfajta pulzáló mozgás az, ami örök. (Mintha csak Hérakleitosz, az ókori görög filozófus vízióját látnánk itt beigazolódni: „Ez a kozmosz örökkön égő tűz, nem alkotta sem isten, sem ember, mely fellobban mértékre és kialszik mértékre”. Egyébként a buddhista Láma Ole Nydahl-nak is Hérakleitosz a kedvenc nyugati filozófusa).

Az emberek után újabb emberek jönnek, a régieket néhány generáció után menthetetlenül elfelejtik. A generációkat generációk váltják, a fajokat pedig újabb fajok. A hegyek eltűnnek, amikor pedig egy bolygó megkezdi haláltusáját elforrnak a tengerek és az óceánok is. Újabb bolygók és újabb csillagok keletkeznek.

Végül maga a világegyetem is, mely valamikor kilövellt önmagából, visszahullik önmagába, összeroppan. Azonban azon a világegyetemen túl is, amelyben mi most élünk, vannak további világegyetemek (számos kozmológiai modell és elmélet van; ebben a bekezdésben az orosz asztrofizikus, Andrei Linde modelljét követem; én azt tartom igaznak). Az egyes világegyetemek kitágulnak és összehúzódnak; egyfajta pulzáló mozgásban él mindegyik (ez a világmindenség sörhab-modellje, mely Andrei Lindétől származik). Az egyes összehúzódások eltörlik az előző „világkorszaknak” még a leghalványabb nyomát is. 

Nem tudni, mi lesz a lélek sorsa a halál után. Az egyes konkrét ember nyomát a rá következő évszázadok mindenesetre maradéktalanul kiradírozzák a világból. Csak elég sokat kell hozzá várni.

Egyszer végigragozom, hogy mi mindent implikál a tér és időbeli végtelenség gondolata.

Ha ilyenekre gondolok, akkor azonban nevetségesnek és mosolyognivalónak találom, hogy amiatt aggódom, hogy mondjuk Gyöngyvér, vagy mindaz, aki körülvesz engem, mit gondol rólam, milyennek talál engem. 

Az egyéni konkrét élet tétje az, hogy megpróbáljuk kényelmesen berendezni a magunk számára saját életünket, megpróbáljuk lehetőség szerint kényelmessé tenni a körülöttünk élők életét, és ha még futja az energiánkból, tenni azért, hogy minél többek számára minél kedélyesebb, vagy legalábbis elviselhetőbb hely legyen ez a világ.

(Mi, itt Közép-Európában, közelebbről pedig Magyarországon, összehasonlíthatatlanul szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint mondjuk a Harmadik Világ lakói. Azon belül is többek között fekete Afrika polgárháborús övezeteinek lakói).

Amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a kedélyesebb arcunkat mutatni azok felé, akik körülvesznek bennünket – de számomra az is az utóbbi hónapok egyik felismerése, hogy nem érdemes azért megfeszülni, hogy mindenáron a legelőnyösebb arcunkat lássák a körülöttünk élők; úgy sem tudjuk uralni, hogy hogyan vélekednek, mit gondolnak rólunk, és mit mondanak rólunk másoknak, amikor éppen nem vagyunk ott.

És nem is érdemes.

A kérdés az, hogyan használjuk ki az időnket, amit ebben a világban töltünk, abban a különös világszituációban, amelybe beleszülettünk, és abban a különös élethelyzetben, amelyben éppen találjuk magunkat. 

*

Ez számomra a következő dilemmában jelentkezett.

Nekem régebben támadtak filmes ötleteim; olyan ötleteim nevezetesen, hogy forgatókönyvet írok. (Mindig eléggé vizuális fantáziám volt; ezért forgatókönyvet). Kétféle forgatókönyv ötlete vetődött fel a fejemben.

Az egyik magamról szólt volna; pontosabban (hogy ne hangozzék ennyire nárcisztikusan) a világban való csetlés-botlásaimról, arról, ahogyan ügyetlenkedem a világban, még pontosabban az engem körülvevő nőkről.

Életemben mindig is a nők voltak a főszereplők – mindig is abban a furcsa helyzetben éreztem magam, hogy mellékszereplő vagyok a saját életemben. Életem nem rólam, hanem azokról a nőkről szólt, akik körülvettek engem.

Ennek az első ötletnek a problematikussága abban jelentkezett, hogy egy ilyen forgatókönyv, illetve film pontosan azt valósítaná meg, amit mindig is szerettem volna elkerülni: nekem nagyon kedves személyek sokaságát hozná nagyon kínos helyzetbe. (A forgatókönyv egy része elkészült, „A nő három arca” címet kapta – és a három nőből, amelyről elsősorban szólna, kettő egész bizonyosan nem akarná magát egy ilyen film szereplőjének tudni. És a harmadikról is vélelmezhető, hogy nem). 

Mi a második?

Nos, a modern szórakoztatóipar a legkülönbözőbb formákat találta arra, hogy kolonializálja a szabadidőt; az internettel a kolonializálás ilyen formái csak meghatványozódtak. Az egyik ilyen formának én magam is önkéntes áldozatául estem: ez a Baldur’s Gate című számítógépes kalandjáték, amellyel az elmúlt években több száz játékórát eltöltöttem (komplett nettó heteknek megfelelő időtartomakat), apám kifejezett megrovása és intése ellenére, mely szerint a legfontosabb kincsünk a szabadidő, és nem árt ezt jól beosztanunk.

 

Baldur Kapuja 

Igen, a második forgatókönyv (mely részben szintén elkészült), ennek a számítógépes játéknak az eredménye, pontosabban ez a játék ihlette. Teljesen magába szívott, annyira zseniális, olyan jól van felépítve, maga a játékmenet annyira nyitott, és annyira egyénítettek a szereplők.

Hogy miért vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e filmes forgatókönyvet írni belőle, annak felettébb egyszerűek az okai.

Tegyük fel, hogy megírom, természetesen angolul (angolul is kezdtem el). Letisztázom. Első körben engedélyt kérek a „Wizard’s of the West Coast” nevű cégtől, a fejlesztőktől, hogy tegyék lehetővé, hogy forgatókönyvet írjak a játékból, és házaljak vele producereknél.

Legvalószínűbb megoldás (95 százalék) – nem válaszolnak a levelemre. (Ha viszont házalni kezdek producereknél, ettől függetlenül, egy elkészült forgatókönyvvel, feltüntetve bár, hogy a szerzői jogok ügyében még nem tárgyaltam fejlesztőkkel; elenyésző esély, hogy a fejlesztők küldenek valamely ügyvédi irodán keresztül valami dörgedelmes fenyegető levelet. A legvalószínűbb eset azonban itt is a teljes visszhangtalanság és a süket falak esete).

Elképzelhető, hogy véletlenül vicces kedvükben találom őket, és visszaírnak valami olyat, hogy persze, kiadják a szerzői jogokat, egy millió dollárért. (Meg ha úgy akarnák, hogy film készüljön a játékból, akkor ők kérnének meg egy befutott forgatókönyvírót).

Egész pontosan 0.0001 tízezred az esélye annak, hogy egy ilyen kísérletből film lehet. És akkor is az a valószínű, hogy a forgatókönyvet, amelyen annyit izzadtam, kiadják egy „profinak”, aki teljesen átírja; és az egészből lesz egy hollywoodi tucatfilm, sok-sok akciójelenettel. De már ez is egy valószínűtlen utópia, amelynek esélyei matematikaiak. Gyakorlatilag tehát elhanyagolhatók.

Viszont még ebben az abszolút valószínűtlen esetben is fennáll egy további alapvető nehézség. Én műalkotást akarnék formálni ennek a játéknak a szüzséjéből. Mint Homérosz eposzai. Felejtsük el, hogy nekem ehhez aztán kiváltképp nincs tehetségem. Azt mondom: csak ilyen intenciókkal vágnék neki annak, hogy ténylegesen kidolgozzam a forgatókönyvet. A közízlés azonban áthidalhatatlan szakadékot iktat az úgynevezett magas kultúra (vagy éppen mélykultúra), és a tömegkultúra közé. És a fantasztikus műfaj, amelybe ennek a játéknak a története is tartozik, megmásíthatatlanul a tömegkultúrához lett sorolva.

Még Tolkien-tól „A gyűrűk urá”-t sem nagyon akarják akadémikus körökben igazi szépirodalomként elismerni – amely ennek a típusú fantasztikus irodalomnak az őse. Egyébként a Baldur’s Gate is egy ilyen Tolkien-szerű világban játszódik. 

Igazi Homérosznak kell lennie annak, aki ezt valódi műalkotásként újra alkotja, kitörve a kanonizáció szabta határokból.

Mindemellett is megéri a fáradtságot? Hogy hónapokat, esetleg éveket áldozzak az életemből egy ilyen projectre? 

Attól félek nem. Pedig maga a történet nagyszerű. Épp hogy nem egy akciótörténet, hanem ízig-vérig filozofikus mese, végesség és végtelenség kollíziójáról, a halandóságba való beletörődésről szól, vagy éppenséggel a halhatatlanság vágyával való konfliktusról.

Mi a történet? (Ahogy én magam elrendeztem – rendkívül sokfajta történet kialakítható ebből a kalandjátékból). 

A szereplők 

Irenicus. Őrült tündér varázsló, aki nem tudott beletörődni saját halandóságába. Naptündér volt (ebben a mesevilágban három nagy tündérfaj létezik: a naptündérek, a hamutündérek vagy szürke tündék és az éjtündérek, a gonosz tündék, a Drowk, akik földalatti barlangrendszerekben élnek), de az Élet Fájából, mely a naptündéreknek az életerőt és a hosszú életet kölcsönzi, elkezdte kiszipolyozni az energiát, hogy önmagát istenné tegye.

Ebbe majdnem belehalt az egész népe, ezért a naptündérek kiközösítették, megátkozták és elűzték. Az átok következtében Irenicus lassan sorvad és haldoklik, és gyűlöli a népet, amely kiközösítette, megnyomorította és elűzte. 

Bodhi. Ő Irenicus lelki társa volt a naptündérek között. Ő is naptündér volt, segített Irenicusnak. Kettejük között elég intim kapcsolat volt/van: Irenicus „nővéremnek” szólítja, Bodhi pedig Irenicust „fivéremnek”. Őt is száműzték és megátkozták Irenicus-szal együtt a tündérek – Bodhi mindenesetre a könnyebbik utat választotta ahhoz, hogy halhatatlanná váljon: vámpírrá tette önmagát.

Angus. Ő a főszereplő. Egy félénk, visszahúzódó, fiatal varázsló, aki felkeltette Irenicus figyelmét, mivel a gyilkolás és a halál halott istenének, Bhaalnak a gyermeke. Bhaal a papnőit ejtette teherbe halála előtt, mert érezte, hogy meg fog halni, és a Bhaalivadékokból kellett volna újjászületnie. (Egy rituálé keretében, amikor is az összes Bhaalivadékot megölik a papnők, és az ő vérükből támadt volna fel Bhaal. A rituálét mindenesetre megzavarták, a Bhaalivadékok elmenekültek, és Bhaal maga halott maradt).

Irenicus elkapott néhány Bhaalivadékot, hogy rajtuk kísérletezzen: Bhaal esszenciáját akarta belőlük kinyerni, hogy általa megtörhesse az átkot, amellyel népe sújtotta.

Angus tulajdonképpen csak életben akarna maradni, és azt akarja, hogy békében hagyják – mégis mindig közbejön valami, ami ide vagy oda rángatja. Angus szürketünde. 

Imoen. Ő is Bhaalivadék, ily módon Angus testvére. Irenicus rajta is kísérletezett a történet elején. Ő szabadítja ki Angust a játék elején, majd a történet egy szakaszában fogságba esik, és akörül forog a történet, hogy őt kiszabadítsák. Egy bohókás kamaszlány, a főszereplő érzelmileg erősen kötődik hozzá. Imoen ember.

Viconia deVir. Egy éjtündér, aki a felszínen él, mivel egykori családját a föld alatt kiirtották. (A drowknál, vagyis az éjtündéreknél nem ritka az ilyesmi). Mivel a felszínen mindenütt gyűlölik az éjtündéreket, ezért a játék egy pontján a főhősnek meg kell őt mentenie – Viconiát elkapják vallási fanatikusok, és meg akarják égetni. A főhős menti meg a hölgyet.

Viconia egy rettenetesen önző, gonosz, kifejezetten aljas és brutálisan erős személyiség, aki szeret mindent az ellenőrzése alatt tartani. A főhős szerelmes bele, Viconia ezt kihasználja, cserébe azért, hogy megmentette, és folyamatosan védelmezi, néhányszor látványosan megalázza a főhőst, és a fizikai erőszakig terjedően egészen komiszul bánik vele, egy betörendő állatnak tartja. (Az éjtündéknél matriarchátus van, a férfiakat az állat szintjén kezelik). A játék végére Viconia is normalizálódik kissé; a főhős és Viconia mindvégig kitartanak egymás mellett.

A történet 

A történet egy földalatti labirintusban mely Irenicus kísérleti laboratóriuma. A városbeli tolvaj céh, az Árnyéktolvajok azonban rajtaütnek a varázslón, és megzavarják. (Egy rivális céhet sejtenek a kísérletező mágusban). A földalatti komplexumban kavarodás támad, néhány fogoly, Imoen segítségével, megszökik.

A komplexumból kijutva azonban Irenicus némiképp nehezményezi, hogy kísérleti alanyai meg akarnának szökni, és ellenvéleményt nyilvánít. Dulakodás támad, ami közben Imoen varázslatot használ (mivel ő is varázslónak tanult) – és Irenicus is. Ezzel magukra hívják a városbeli mágiaügyi hatóság figyelmét, a Köpenyes Varázslók (Cowled Wizards) figyelmét, lévén nyilvános helyen a mágia használata biztonsági okokból mindenütt tilos a város területén.

Irenicust és Imoent is foglyul ejtik a Köpenyes Varázslók.

Angus ezután megpróbálja kiszabadítani Imoent, az Árnyéktolvajok ajánlanak neki ebben segítséget. Két rivális céh háborújába kerül eszközként – a másik a Bodhi által alapított vámpírklán, amely orgyilkosságokból él, és riválisként folyamatosan tizedeli meg az Árnyéktolvajokat.

Időközben sikerül beilleszkednie a város lakói közé – a helyi Varázslóakadémián taníthat a diákoknak mágiát.

De az Árnyéktolvajok azok akik, (egy Bodhival folytatott véres összetűzés után) eljuttatják a főhősöket egy távoli szigetre, amelyen egy Azilumban, egy Menedékházban tartják fogva az őrültnek, vagy deviánsnak nyilvánított varázslókat, így Irenicust és Imoent is. 

Amikor megérkeznek a szigetre, ahol az Azilum van, kiderül, hogy Irenicus átvette a hatlmat a mágusok elmegyógyintézete fölött. Foglyul ejti ismét a főhőst, és befejezi kísérleteit: kinyeri a Bhaal-esszenciát mind Angusból, mind Imoenből, és lelkük egy részét is megszerzi magának. Ennek segítségével megtöri az átkot mind önmagán, mind Bodhin.

Szintén kalandos körülmények árán, de a főhősöknek az Azilumból is sikerül megszökniük. Hagynák, hogy hadd menjen el Irenicus és Bodhi a Bhaal-esszenciával és a lélekrészekkel, de útban hazafele elsüllyed a hajójuk. Egy vízalatti városba kerülnek, amelyet cápaszerű lények (Shahuaginok) laknak, cserébe, hogy részt vesznek a cápaemberek hatalmi játszmáiban továbbmehetnek egy földalatt barlangrendszerbe, mely mélyen a tenger alatt húzódik. 

Eljutnak a Mélysötétbe, ennek a világnak az egyik legkomiszabb helyére, amelyet – mit ad Isten – az éjtündérek laknak. Ebben a világban Viconia a főszereplők kalauza.

Itt is felbukkan Irenicus, bár a főszereplők elkerülik őket – valamit seftel az éjtündérekkel, nem lehet pontosan megtudni, mit. Később kiderül, hogy a naptündérekkel folytatott háborújában segítették Irenicust – a naptündék és az éjtündék gyűlölik egymást. Irenicus pedig amellett, hogy istenné akar válni, mindenekelőtt egykori népén akar bosszút állni.

Illúzióval elfedi a naptündérek fővárosát, hogy senki meg ne találja, és senki se siethessen a segítségére. A naptündérek királynője, Elissime az, aki a főhősök segítségét kéri. Egy szobrocska segítségével találhatják csak meg a várost, amelyet Bodhi lopott el a Naptündérek templomából. A főhősök visszaszerzik a szobrot, megtalálják a várost, amelyet Irenicus ostromol, megütköznek Irenicus-szal, aki időközben be akarta fejezni régi, félbemaradt tervét (hogy az Élet Fájának energiájával válik istenné).

A küzdelemben a főhősök és Irenicus is elesnek, mindannyian a Kilenc Pokol egyik albugyrába bezártan ébrednek. Mindenkinek szembe kell néznie a Pokolban önmagával, majd a másik féllel (mármint a főhősöknek Irenicus-szal). 

Ez a történet. Ennek a forgatókönyves feldolgozásával kacérkodtam. Mint mondottam: nem tudom, megérné-e a belé fektetett energiát?