A reggel közölt íráshoz kívánkozik még egy motívum: az áldozaté.
Azon túl, hogy végességünkből fakadóan együttjár velünk a bűn, mely létünket alapjában jellemzi (az ember „létének alap-okán bűnös”), de a bűn alóli feloldozás képessége is, jellemez azonban bennünket még egy harmadik dolog is: és ez az áldozathozatal képessége.
Ez az, amit még nem szeretünk csinálni: áldozatot hozni. Kényelmetlen, megalázó, meg aztán önfeladással jár. Az egónkat pedig inkább hízlalni szeretjük, derogálna, ha bármennyit is vissza kéne vennünk belőle. Ha ez elkerülhetetlen, akkor mégis inkább csak úgy, hogy szerénynek és önkritikára késznek mutatkozzunk a többiek szemében, odalent a mélyben viszont lehetőleg minden sérelem nélkül megőrizzük az egónkat.
Pedig a megbocsájtás képessége mellett ez az a másik dolog, amely valóban emberekké tesz bennünket: tudunk lemondani, tudunk áldozatot hozni. És tegyük hozzá: alkalmasint boldoggá is.
Az is a létezésünk lényegéhez tartozik ugyanis, hogy boldogságkereső lények vagyunk. Az is az ember elembertelenítésének számít, ha egy idealizált emberből éppen a boldogság vágyának és igényének a mozzanatát akarnák kimetszeni.
Volt erre példa a filozófiaitörténetben – többek között Kant egyes követőinél. Kant nem ment el idáig: nála az elsődleges ugyan a kötelesség, de mégis megmaradt az ész vezérlő óhajának, hogy az ember mégis csak számíthat arra, hogy erényes élete valamiféle jutalomban részesül – ha másutt nem, hát a túlvilágon. Ezért az óhajért Hermann Cohen, Kant egyik kései követője, „megrögzött eudaimonistának” nevezte mesterét. („Eudaimonizmus” - a boldogság keresését az élet vezérlő elvének megtevő etika). Hermann Cohennél az egyedüli és legfőbb elv a kötelesség volt.
Egy pusztán kötelességteljesítő ember, aki a boldogság vágyát és igényét teljesen leépítette magában, emberi mivoltában is erősen megfogyatkozott.
Szükséges tehát, hogy törekedjünk a boldogságra – ki ahogyan tud, és ahogyan jónak látja. De boldogságunk is alapvetően a többi emberhez kötött.
Boldogságunkat gyakran úgy próbáljuk meg maximalizálni, hogy eközben a többi ember szükségletét és igényét nem vesszük tekintetbe – vagy ha igen, akkor csak annyiban, amennyiben ez saját boldogulásunkat, boldoggá válásunkat segíti. Kant szavajárásával: pusztán csak eszközként jönnek tekintetbe. Vagy esetleg célként is tekintünk rájuk, felismerjük, elismerjük és segítjük a boldogságra való törekvésüket – de csak addig, amíg ez számunkra nem jár önfeladással, áldozathozatallal, amíg nem hátráltatja saját boldogulásunkat.
Amit mindeközben szem elől tévesztünk, hogy egy valódi, emberi boldogságot csak áldozatokkal érhetünk el. A jellegzetesen emberi boldogság a másikkal, a többi emberrel folytatott valódi együttműködés eredménye. És ez az együttműködés az áldozatkészséget is lényegi mozzanatként tartalmazza. Áldozat nélkül nincs boldogság.
Konkrét példát hozok.
Van úgy, hogy egy ember szerelmes lesz. A szerelem eltart egy ideig. Majd kiszeret az eredeti emberkéből, „átszeret” egy másikba, és otthagyja az előzőt. És ezt újra és újra megismétli – éveken, alkalmasint évtizedeken keresztül. Ő ettől boldog – és fel van háborodva, ha mások arra figyelmeztetnék, hogy talán ideje lenne megállapodni, talán akkor boldogabb lenne. Emberünk ilyenkor magán kívül tiltakozik, hogy neki ne akarja senki előírni, hogyan legyen boldog.
Saját pozíciójából nincs külső rálátása a helyzetére – talán nem is lehetne vele érvekkel beláttatni, hogy sokkal boldogabb lenne, ha megtanulna lemondani, és nem menne utána minden kínálkozó lehetőségnek. Ehhez egzisztenciális tapasztalat kell: évek, évtizedek múlva, frusztráció, kudarc és csalódás eredményeképpen megtanulja. De csak akkor. Okfejtés erre nem képes őt megtanítani.
Mindig van egy jobb hím. És mindig van egy jobb nőstény. Speciálisan a párkapcsolatok esetében arról van szó, hogy ennek ellenére le tudjunk mondani egy újabb, jobbnak látszó kapcsolatról, és a régit tudjuk meg új élettel megtölteni.
De ez csak egy példa.
A példa arra vonatkozott, hogy elfelejtettünk áldozatot vállalni (tisztelet a kivételnek), s így magunkat tesszük boldogtalanná.
Megérdemeljük.
