A kolozsvári fenomenológiai konferencia az álmatlanság jegyében telt.
Az előadások átlagban nem voltak rosszak. A saját előadásom kellő kimunkálására nem maradt már időm – a napi program elég telített volt. Volt egy vázlatom – annak alapján, de fejből adtam elő. Nem fértem bele az időbe – de ahhoz képest nem volt rossz, hogy teljesen be voltam szarva, hogy egy hang sem fog kijönni a torkomon. Nem volt egy nagy szám, de az utóbbi néhány órában az előadottak alapján hirtelen kezd össze állni néhány régóta gondozott és ápolt gondolat valami egységes és kristálytiszta egésszé.
Az utazást és az ebédeket az egyetem állta. Szép volt tőle.
Az álmatlanságot nem a ventilátor zúgása okozta, mint szobatársaimnak mondtam, (Tamásnak, Péternek, Gábornak ezzel indokoltam, amikor egy éjszaka kiborultam). Valaki horkolt. Nem tudtam bemérni, hogy kicsoda. A horkolás betöltötte az egész szobát. A második éjszaka, amikor már szenvedtem a fáradtságtól, és gyűlöltem a világot, mert nem tudtam álomba merülni, kiborultam, és az éjszaka közepén elkezdtem tombolni. Felkeltem, belevertem néhányszor az ágyba, kirohantam (papucsban trappolva) a vécére, ott próbáltam elaludni, ami nem ment. Ezt megismételtem még egyszer, pokollá téve a többiek éjszakáját is.
Utolsó este kiderült, hogy Tamás volt az. Tamásra nem gyanakodtam, mivel ő az első nap megkérdezte: „Gyerekek, ugye senki sem horkol?” Az utolsó éjszaka jó fenomenológus módján megpróbáltam szétszálazni az összefonódott fenoméneket.
Gábor: halk, de egyenletes szuszogás. Néha harákol, szuszog. Péter: néha kicsit reszelősen horkant egyet álmában, de egyébként ő is viszonylag nyugodtan, tisztán alszik.
TAMÁS! TE VAGY A GYILKOS! Tamás horkolt úgy, hogy versenyt horkolhatna Lacival, egyesületünk vezetőjével. Iszonyatos, hangos fűrészelés-szerű horkolás. Nyilván ő nem tud róla, én meg minek ábrándítanám ki – csak azt nem tudom, hogy Gábor és Péter hogy tudtak mellette aludni. Azt azért sajnálom, hogy nekik is megkeserítettem az éjszakájukat. (Meg persze azért azt is, hogy Tamásnak is).
*
Volt egy kínos összeütközésem Péterrel péntek ebédnél.
Péterrel az ilyesmi alkalmasint előfordul – én meg alapból konfliktuskerülő ember vagyok, aki ilyen konfliktusok után úgy érzi, hogy inkább a körömtépést is elviselné, mintsem az ilyen vitákat.
Volt az asztalnál egy alighanem teológus orientációjú lány, aki az előadásokon is részt vett. Ő próbált velem beszédbe elegyedni, (én alapvetően hallgattam az ebéd alatt, mert tudom magamról, hogy alkalmasint vigyázatlanul bánok a szavakkal, és ez Péternél életveszélyes lehet. Péter beszélgetett elsősorban a lánnyal, csak aztán a lány engem is megpróbált bevonni a beszélgetésbe).
A lány, Lévinas kapcsán, fáradtságnak és megpihenésnek a zsidóságon belül megfigyelhető dialektikájáról beszélt. A szombat folytonos megpihenésre felhívó parancsolatával állította szembe az életmentés szükségessége esetén a szombat megtartása alól felmentő jézusi parancsolatot. Erre én a szokásos gondtalan, fecsegő stílusomban mondtam, hogy „Persze, és ez egy már másfél évszázada meglévő rabbinikus hagyomány továbbéléseként nyilvánult meg”. Na, ezt nem lett volna szabad.
Péter nagyon határozottan reagált minderre. „Függetlenül attól, hogy te honnan jössz, és neked mit tanítottak, tisztában kellene lenned, hogy ez egy politikailag aláaknázott terület, és igazán tekintettel kellene lenned mások érzékenységére”. Amikor a forrásaim után érdeklődött, akkor nem akartam Tatár György szemináriumaira hivatkozni – egyfelől mert hirtelen az lett a legnagyobb gondom, hogy a további vitának elejét vegyem, másfelől meg a lány miatt véletlenül sem akartam Eltés tanár kompetenciáját vita tárgyává tenni.
Amikor Deodáth felé fordulva Péter azt mondta, hogy „Azt mondta, hogy Jézus egy rabbinikus tradíció”, azért felszisszentem magamban, de inkább hallgattam. (Lévén, hogy nem ezt mondtam). (Deodáth erre egyébként nem mondott semmit, de az arcára volt írva a véleménye).
Szóval nem győztem hangsúlyozni, hogy senkinek sem akartam a vallásos érzékenységébe beletaposni.
*
János vitt haza. János, János barátnője, Tamás, Henrik, én – ilyen volt a csapat.
Az út során javarészt Mr. X-eztünk. Sok hülyeséget mondtam, remélhetőleg hamarosan elfelejtik majd nekem.
