Írországi naplóm gyakorlatilag a végével kezdődik. Csak két rövid bejegyzést találtok ezelőtt, mindkettő elég semmit mondó. Sok mindent lehetne, és sok mindent lehetett volna Írországról, és konkrétan Dublinról leírni. Sajnos túlságosan is elmerültem a magam kis pitiáner, lényegtelen szöszmötöléseimben, ahhoz, hogy bővebben is megörökíthessem ittlétem részleteit. Nem mintha különösebben megörökítésre méltóak lettek volna ezek a részletek.
Pedig fantasztikus népekkel találkoztam, fáj a szívem, hogy itt kell hagynom őket. A diákok rendkívül barátságosak és barátkozók voltak. Mindegyikük külön-külön naplóbejegyzést érdemelne. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy a legtöbbjükkel már soha nem fogok találkozni; ez iszonyú igazságtalanságnak tűnik nekem. A pöttöm, de csupa szív Stephanie English; a francia szépség, Marine Brossard; Bart Zantvoort, akinek mindig volt kérdése, és egy-két okos megjegyzése az órához; az individualista, kissé furcsa kerékvágásban gondolkodó, de mindig nyitott Tsutomu Ben Yagi, az amerikai illetőségű japán származású diák; a megejtően bájos, jellegzetesen ír kinézetű, némiképp tartózkodó Carolyne Quinn; az Arisztotelészre szakosodott olasz kistermetű phd-s, Dani Solange, (vele volt néhány zavarba ejtő beszélgetésem: azt próbáltam neki néhány alkalommal elmagyarázni, hogy mennyire rossz, hogy Magyarországon ennyire átpolitizált a légkör; ebből valahogy mindig úgy tűnt, hogy én vagyok az, aki mindig a politikára terelem a szót, és mintha éppenséggel azoknak a pártján lennék, akik átpolitizálják a légkört odahaza); Helena Theixos, aki megszervezett egy filozofikus moziestet, a „Különvélemény” című filmmel (főszerepben Tom Cruise); Tziovanis és Vangelis, a két görög phd-s (Tziovanis, aki mellett az ember nem szólalhatott meg autentikusan Heideggerről, kivéve ha Joseph Cohennek hívták, bár még ő se nagyon; Tviovanis ugyanis jobban értette Heideggert önmagánál; Vangelis, aki a kritikai elmélet és konkrétan Adorno harcos zászlóvivője volt); Steve Cadwell, a nagy szervező, Danto-rajongó, esztétikás, aki mindig összehozta a diákokat (legalábbis megpróbálta, legalábbis egy kisebb hányadukat), és még nagyon sokan mások. A karate klub kicsi, összetartó csapata is megragadt bennem.
A tanári gárda hihetetlenül kompetens és ragyogó. Bár némiképp kívül esett az érdeklődési körömön, szerettem Maeve Cooke társadalomfilozófiai előadásait, az elsőévesek számára lebutított kiadásban. Szerettem Ezio DiNucci elmefilozófiai előadásait, melyeket időnként némi poitin-nal is megspékelt (az ital elsőszámú fogyasztója én voltam). Szerettem Jim O’Shea óráit Sellars-ről és McDowellről, noha sok mindenben nem tudtam osztani a véleményét. Nagyon és elsősorban szerettem a kissé önbizalom-hiányos Tim Mooneyt, aki ragyogó stílusban adott elő Merleau-Pontyt, minden felvetésre nyitott volt, és szerintem rendkívül jópofa viccekkel dobta föl az óráit, szerintem ragyogó humora van; Joseph Cohen, aki Heideggert adott elő megszállott stílusban, és Heideggernél is homályosabban; és elsősorban Dermot Moran, aki minden diákjára odafigyelt, és mindenkire próbált időt szakítani, és mindig lenyűgöző tájékozottságot árult el a filozófiatörténet legkülönbözőbb területein. Mindenki hozzám nőtt és nagyon rossz dolog, hogy itt kell őket hagynom. Nagyon bánom már, hogy nem emlékeztem meg mindegyikükről külön-külön.
Talán, ha majd egyszer visszatérek, akkor bepótolom, amit most elmulasztottam. Legalább utólag.
