Még egy darabig ritkán fogok jelentkezni, de azért időről-időre visszatérek, hogy megtárgyaljak különböző témákat. Jelenleg nyakig ülök a disszertációm írásában – és ez meglehetősen frusztráló dolog, mert ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy ez a munka legalább decemberig el fog húzódni. Feltartja minden egyéb tervemet, idegesítő nézni, ahogy kollégáim ontják magukból a cikkeket és publikációkat, mint valami gépek, nekem meg nincs időm ezzel foglalkozni, mert életem minden percét vagy a tanítás, vagy a disszertáció köti le. Egyébként különösen terjedelmes anyagnak ígérkezik, több mint 400 oldallal, de már el vagyok rá szánva, hogy a megkezdett gondolatmeneten végigmegyek.
Amikor ezt a bejegyzést írom, meglehetősen el vagyok kenődve, mert egy tanulmánykötetből kihagyták az odaírt tanulmányomat, úgy, hogy erről nem is szóltak nekem. A dolog annyira leforrázott, hogy a nap többi részében alig tudtam az egyéb dolgaimra koncentrálni. Pedig muszáj: az óráimra készülni kell, a disszertációmmal pedig nagyon kéne haladni. Így aztán összeszedtem magam, és ahogy csak tudtam, koncentráltam a munkára.
Az ilyenek mindig nagyon el tudnak keseríteni – ráadásul ez a harmadik ilyen eset. (Igaz, az első esetnél még a megjelenés előtt szóltak, hogy nem fogok tudni bekerülni a tanulmánykötetbe, mert nem fér be a tematikába. Hegel vágy-fogalmáról írtam egy olyan könyvbe, mely a romantika szerelem-felfogásáról adott közre tanulmányokat – szerintem az egyik legjobb anyag, amit valaha írtam, ha nem a legjobb; de ez még a legérthetőbb eset. Egyébként az a tanulmány azóta is keresi a helyét).
Bölcsész kutatóknál, amilyen én is vagyok, ez egy húsbavágó kérdés: meséltem már a számomra oly kevéssé szerethető publikációs-versenyről – ami azonban létkérdés számunkra; ösztöndíjak, konferencia-részvétel, állás múlhat azon, hogy kinek hány publikációja van, és azok hol, mennyire jegyzett folyóiratokban, vagy mennyire rangos kiadóknál jelentek meg.
Ilyen helyzetben ezt a gyakorlatot nem tartom túl humánusnak. Nem arról van szó, hogy visszadobják egy tanulmányomat – hanem arról, hogy úgy tudom, megjelenik valami, és teljes meglepetésként ér, hogy kiderül: mégsem, és senki sem szól róla. Ha szólnak, akkor tudok lépni – például elküldeni egy másik folyóirathoz, vagy meg tudom kérdezni, mi volt vele a gond, hogy átírjam.
Egy olyan tanulmányról van szó, amelyben meglehetősen sok munkám volt, szerintem meglehetősen jól sikerült, (ebben egyébként szeretett tanárom, Mesterházi Miklós is megerősített, akivel véleményeztettem). Két eshetőség van: vagy elfelejtették, vagy egyszerűen úgy ejtették, hogy nem érezték szükségesnek, hogy erről nekem is szóljanak. Egyik sem biztató eset. Egy publikáció, amelyről elfeledkezhetnek, per definicionem nem egy emlékezetes publikáció, hanem felejthető írás.
Ilyenkor mégis úgy érzem, mintha – már bocsánat a képzavarért – egy bulldózerrel mentek volna keresztül az önérzetemen. Ilyenkor nem szeretek magam körül embert látni, hanem legszívesebben bezárkózom a szobába, és órákon keresztül nem csinálok mást, csak Francoise Hardy-t hallgatok. Amire, sajnos, nincs nagyon alkalom.
Emlékszem, az idén egyszer voltam ennyire magam alatt: novemberben rendeznek a kölni Husserl Archívumban egy konferenciát „Természet és szellem” címmel – és én küldtem egy absztraktot, vagyis egy előadás-kivonatot. Szerintem a téma jó volt: arról szerettem volna előadni, hogy hogyan használja fel Husserl az 1930-as években az ösztön fogalmát arra, hogy közvetítsen a szellem és a természet régiója és fogalma között. Szerintem egy fantasztikusan izgalmas, bár kutatott (Nam-In Lee!), de máig nem kellőképpen feldolgozott és dokumentált téma.
Pocsék németséggel írtam, sietve készítettem el az absztraktot, nem volt már időm szaklektorral átnézetni – pedig szükség lett volna rá. De talán nem ez volt az oka, hogy elutasították – valószínűleg a témát nem találták elég jónak, elég eredetinek, elég fontosnak, amellett, hogy persze a nyelvtani hibák és a sugárzó némettelenség is önmagában eléggé elrémítő lehetett.
A lényeg, hogy a konferencia-jelentkezést elutasították – a kölni Archívum igazgatója, Dieter Lohmar személyesen írt nekem egy meghatóan kedves levelet, hogy tényleg ne vegyem magamra; jó, az, amit írtam, de nagyon sokan jelentkeztek, muszáj volt valahogy szelektálni, ne bátortalanítson ez el, és nagyon örülne, hogy ha hallgatóságként el tudnék menni. De akit utasítottak már el (van olyan, akit nem?), az tudja, hogy lehet egy elutasítás mégoly kedves, tapintatos és megértő – az sajnos elutasítás marad. Mindenkor ugyanolyan rossz érzés.
Ez mindenesetre kapóra jött – mondhatni a sors akarta így. Most nagyon nem férne bele az életembe, hogy megírjak egy tízoldalas német nyelvű tanulmányt, amikor külön-külön a disszertációmba, és a főiskolai tanítanivalókba is belefulladok.
Mindezt csak azért meséltem el, mert az is egy érdekes filozófiai téma, hogy ki hogyan dolgozza fel az ilyen frusztrációkat. Én ilyenkor többnyire Hardy-t hallgatok, hallgassátok most Ti is őt, és legközelebb már – remélhetőleg – vidámabb témákkal fogok jelentkezni