„Találkozik a királyfi az erdőben a csúf, vén boszorkánnyal, akinek vállán fekete holló ül. Így szól a csúf, vén boszorkány, még csúnyább, még vénebb, rekedtess hangján: «Idehallgass királyfi! Ha megmondod, mi ül itt a vállamon, akkor velem hálhatsz!» Izzad nagyon a királyfi, szeretné elkerülni a lehetőséget. Némi töprengés után így válaszol: «Ööö… Acélkohó?» Mire a boszorkány: «Határeset, elfogadjuk!».”
A fentebbi vicc sugallta párhuzam értelmében nevezném az alább bírált elméletet a reflexió tündérmese- vagy varázspálca-elméletének. A reflexió tündérmese- vagy varázspálca-elmélete azt mondja ki, hogy a reflexió általi megismerés végső soron teljesen bizonytalan és ellenőrizhetetlen eredményekre vezet, így voltaképpen nem is nevezhető megismerésnek. Mint amikor észreveszünk valamit, reflektálunk rá – és az a valami „huss!” átváltozik valami egészen mássá, mint azelőtt volt. Mint a tündérmesékben, amikor a varázspálca legyintése békából királylányt csinál, vagy a királyfi csókja, mely békából királylányt varázsol – úgy változtatná át a reflexió a maga tárgyait; hogy még csak azt se tudjuk utána, mi is volt az átváltozott azelőtt.
Ez az ellenvetés ősöreg, egyidős a filozófiával; a szofista mozgalomban már jelen volt; de feltehetjük, hogy magával a reflexív gondolatnak az ébredésével egyidős: lévén a reflexió iránti gyanúról, a reflexió gyanúba keveréséről van szó. Modern formában, ahogyan napjainkban jelen van, a második világháború utáni német hermeneutika egyes alakjainál jelent meg. De némi hasonlóságot mutat ezzel a fajta felfogással például Jean-Luc Marion Husserl-kritikája is; aki úgy bírálta egy helyen Husserlt, hogy a fenomenológiai reflexió által, ahogyan azt Husserl kivitelezte, nem szerezhetünk adekvát ismeretet az olyan nem-tárgyias fenoménekről, mint a barátság, a szeretet, stb. Ha gonosz és felületes és megalapozatlan akarnék lenni, ehhez a vádhoz hozzátenném: persze, hogy nem szerezhetünk róluk adekvát ismeretet: a reflexióban ugyanis pillangóvá változnak és „huss!” tovaszállnak, mielőtt akár egy tétova reflexív pillantást is vethetnénk rájuk.
Ezen az alapon utasították el néhányan a szubjektumnak, mint szubjektumnak a megismerhetőségét: amikor ugyanis a reflexióban tárggyá teszem, akkor már éppen nem szubjektum. Néhány tudományellenes hermeneutikai kritikában is felbukkant ez az érv: honnan veszi a tudomány, hogy megismeri a tárgyat, amikor a tárgyat erőszakosan kiszakítja az őt körülvevő kontextus teljességéből? A biológus azt mondja, hogy csak meg akarja ismerni a cserebogarat, és előkészíti azt a megismeréshez: terráriumba rakja, vagy rászögezi egy parafatáblára, szétfeszíti és rögzíti a lábait, felvágja a hasát, stb. És ennél a pontnál a hermeneuta erőteljes jelzi fenntartásait: álljon meg a menet! Ez már nem ugyanaz a lény, aki az erdőben, a száraz falevelek alatt tengette életét! A tudományos „megismerés” teljesen megváltoztatta a megismerni kívánt tárgyat!
Röviden minderre azt kell mondanom, hogy Husserlt egészen élete legvégéig, az 1938-ban, nem sokkal a halála előtt kelt kéziratokban is foglalkoztatta a reflexió problémája; az a probléma jelesül, hogy miként változtatja meg a reflexió a tárgyát. Husserl alapján ugyanazt kell mondanunk e vádakra, mint a megismerést érő, hasonló indíttatású és koncepciójú összes többi szkeptikus és relativista vádra: a tapasztalat olyan eleven, mindig alakuló szövedék, amely maga artikulálja a megismerés és megismerhetőség normáit; a reflexió normái ugyanebben a szövedékben alakulnak ki, és vezetik a reflexió aktusait. Nem kell itt a nagyon körmönfont, atomfizikai laborokban végzett természettudományos kísérletekre, vagy a filozófiai reflexiónak az absztrakció hetedik mennyországában lebegő akrobata-mutatványaira gondolnunk. A természetes beállítódás elég lesz: a visszaemlékezés maga reflexió: visszahajlás a múltra. Amikor eltöprengünk valamin, amit tettünk vagy tenni készülünk: ez a töprengés is reflexió.
A reflexió lehet téves. Ekkor kiigazítást nyerhet a tapasztalatnak ugyanazon közegében, amelyből vétetett: megtudhatjuk, hogy rosszul emlékeztünk erre vagy arra a dologra; barátunkkal folytatott beszélgetésben rádöbbenhetünk, hogy rosszul ítéltük meg ezt vagy azt a dolgot. A felülvizsgálat normái alkalomról-alkalomra változhatnak: a tapasztalat maga termeli, maga artikulálja ezeket a normákat. Mindenesetre arra is tudunk reflektálni, hogy a reflexió milyen mértékben, milyen tekintetben változtatja meg tárgyát. Lehetséges a reflexió önreflexiója – és az a kifogás, hogy a reflektált tárgy már nem ugyanaz, mint a reflektálatlan, üres fecsegés marad egészen addig, amíg maga választ nem ad a kérdésekre: milyen mértékben más? Milyen tekintetben más? Hogyan lett más? Egy tematizálatlan altalaj persze mindig marad, ahogy Husserl mondaná. Ez a dolgok természetes velejárója. Ez a tematizálatlan altalaj (a reflexió műveletének szubjektív végrehajtása) azonban nem teszi talajtalanná vagy egyenesen visszássá a reflexió aktuális teljesítményeit és eredményeit. Ha valamit rosszul csináltunk (a reflexióban), arról a tapasztalat maga ad hír, és lehetővé teszi, hogy korrigáljunk.
