Beteg vagyok. Szomorú dolog ezzel kezdeni egy naplót, de hát ez van, nektek (nekem) ez jutott. A dolog persze előrelátható, hogy azt ne mondjam, kikerülhetetlen volt. Gondolni kellett volna rá – csak hát Írország kapcsán annyi más mindenre gondoltam. Amióta csak emlékszem minden télen megfáztam – néha többször is ugyanazon a télen. Szüleimnek ez nem mindig tűnt föl (nem őmiattuk!) – néha csöndben túllettem az egészen, anélkül, hogy másoknak szóltam volna erről, (csak magamban kúrálgattam magamat). Amikor elkezdtem filozófiával foglalkozni, akkor egyszerűen Nietzsche felől fogtam fel az egész dolgot: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. (Igazából ezzel a mondással csak jóval később, karate edzőm révén ismerkedtem meg, úgy négy éve. Tehát úgyszólván a közelmúltban). Úgy gondoltam, a folyamatos megfázások csak megedzik a szervezetemet. Tanulja meg a bitangja, hogy mi az élet, tanulja meg, hogyan kell védekezni!
Miért pont ez a tél (ez az ősz) lett volna kivétel? A hideg, fűtetlen szoba, ahol lakom, szinte természeti szükségszerűséggé változtatta át szervezetemnek ezt a szokását. (Most már van fűtés – szombat óta. Pechemre a nátha pénteken kezdődött. Némi analógiát mutat ezzel, hogy pénteken, amikor nagyobb mennyiségű pdf-formátumban lévő Husserl-szöveggel akartam meglepni Dermot Morant, sikerült egy vírussal is meglepnem őt. Az utóbbinak kevésbé örült. Lakásomban nincsen internet-csatlakozás – ha nem az egyetemen vagyok, akkor kénytelen vagyok elballagni a lakásomtól ötpercnyire lévő internet-kávézóba, és pénzt áldozni a csatlakozásra: egy euró per óra. Az internet-kávézóban persze mindenféle undok féreg rámászik a pendrive-omra. Otthon nem tudom frissíteni a víruskeresőmet – egyszer bevittem az egyetemre régi, potom tízkilós laptopomat, hogy frissítsem a vírusvadász adatbázisát. Az Avira mindenesetre nem tudta megtalálni a Morannak juttatott vírusokat. A történtek szerint).
Október második fele maga volt a jeges pokol. „Majd ha a Pokol befagy” – mondja a népi mondás (az írek tanult nyelvén, angolul is). Hát itt úgy befagyott, hogy még jégcsapokat is növesztett. Jégdarabok úsztak a Liffey vizében, ami azért itt ritkaságszámba megy. Reggel és este látni lehetett a leheletet a szobámban – próbáltam kis bugyromat otthonossá tenni: ing alá T-shirt, ing fölé két pulóver. Valami régen növesztett, buta önérzetességből (vagy szimplán butaságból) nem volt hajlandó itthon felvenni a télikabátot. „Én itthon vagyok! Ez az én lakásom! Csak nem fogom az utca részének tekinteni!”. Mindenesetre két pulóver, ing, T-shirt alatt is reszkettem; egyszer annyira bepöccentem az egész házat, az egész testemet átjáró hideg miatt, hogy fájdalmasan felsírtam: „Miért van itt ilyen kibaszott hideg?” Azt hiszem, a jelző a tényállás meglehetősen akkurátus leírásának tekinthető.
Míg tegnap Ewelina (a bérlőtársam) végre befűtött. A Pokol megolvadt. Ewelina ugyan megkérdezte a múltban néhányszor: „Bence, ne fűtsünk?”. Időnként még azt is hozzátette: „A fűtésszámla olcsóbb lesz, mint egy esetleges kórházi kezelés egyenlege”. Mondtam, hogy amikor ő már tűrhetetlennek érzi a hideget, akkor kezdjünk el fűteni. Megint csak az önérzetnek beállított szimpla butaság: én ne bírnám addig, amíg ő? „Én konkrétan izzadok” – mondta ilyenkor. „Nekem nagyon vastag dunyhám van”. Nos, igen. Ewelina ritkán aludt itthon – leginkább itteni ír barátjánál aludt, akit Peternek hívnak. (Ewelina Lengyelországból jött ide dolgozni. Otthon reszocializációt tanult az egyetemen – bűnözők és pszichiátriai gyógyultak társadalomba történő visszailleszkedésének segítését. 29 éves és nagyon előzékeny, kedves és aranyos – amikor éppen nem kiabál. Ewelina ugyanis kényes a rendre; az együttélés szabályait vasszigorral, és néha kiabálva tanította (idomította). Na jó, csak egyszer kiabált, (de akkor nagyon), azelőtt csak fegyelmezett. De azt keményen).
Mivel napközben is ritkán van hosszabb ideig itthon, a napközben hideget lehelő ház áldásaiból, velem összevetve, kevéssé részesedhetett. Azt mondta, mielőtt megtalálta ezt a házat, megnézett néhány szép, György-korabeli házat, amelyekkel a legfőbb baj az volt, hogy nagyon hidegek voltak. Ennél is? Mert akkor szerintem kiválóan lehetne azokat hasznosítani fagyasztóként. Szóval az egész környezet megágyazott a bennem tanyát verő baktériumok (vírusok) számára, úgyszólván kellemes környezetet teremtett számukra bennem. Na persze tudom, hogy a környezet ehhez kevés lett volna önmagában – kellett hozzá a saját butaságom is, mint szükséges és elégséges feltétel. De mégis, milyen lett volna ez a tél megfázás nélkül?
