HTML

husserlsite

Edmund Husserl (1859-1938) osztrák-német filozófus munkásságára vonatkozó kutatásaim, és filozófiai jegyzeteim lapja.

Friss topikok

  • amergin: @Brendel Mátyás: Igen, igen :) Fenomenológus közegben mozgok mindenekelőtt :) Carnapról nem tudtam... (2013.10.21. 22:27) Paris, Je t'aime!
  • Brendel Mátyás: math.freeblog.hu/archives/2006/10/23/Stephen_Batchelor_Buddhizmus_hitetleneknek/ (2013.10.21. 21:50) Életjel
  • bella1165: @amergin: Sajnálom drága nem neked szántam hanem Anne Sante írására.I am sorry! (2012.07.17. 14:07) Tanulmányszomorgó
  • amergin: @hower: Ó, igen, tudom, ez így van. Én éppen igyekszem barátkozni vele :) Amúgy a háttérben vad t... (2011.02.19. 09:18) A filozófus-ügyről
  • amergin: @mpontrpont: Ez, kedves mpontrpont, teljesen így van. Sajnos menthetetlenül el vagyok úszva a munk... (2011.02.09. 17:22) munkamánia

Linkblog

A filozófus-ügyről

2011.02.09. 23:14 amergin

Pár szóban a filozófus-ügyről 

Munkából mindig bőven van, ezért nem tudtam eddig jelentkezni – de ha nem jelentkezem hosszabb ideig, akkor mindig ez az indok húzódik meg a háttérben. (Istenem, de szép kép!) – Megint csak azt mondom, hogy igyekszem gyakrabban írni, de komolyan most sem ígérhetek többet, havi egy posztnál. 

Most is csak annyira futja, hogy felsoroljam az úgynevezett filozófus-ügy legfontosabb elemeit; pusztán azért, mert ez az ügy valóban minden téren érint bennünket, filozófusokat.

Mint minden történetnek, ennek is van előtörténete.

Az előtörténet. Civakodó angyalok a Filozófiai Intézetben.

A történet előtörténete meglehetősen friss keletű: tavaly januári keltezésű. Az úgy volt, hogy új igazgatót kellett választani a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében. Az MTA Filozófiai Intézete egy olyan hely, ahol filozófusok főállásban filozofálnak. A főállású filozofálás itt azt jelenti, hogy könyveket és folyóirat-cikkeket/tanulmányokat olvasnak ipari mennyiségben, az olvasottakat elemzik, megemésztik (ezt hívják kutatási fázisnak), majd ők maguk is könyveket meg tanulmányokat írnak. Próbálják előrevinni a filozófia folyamatát. Bármi hihetetlen, a filozófiában is lehet egyfajta haladásról beszélni. Kialakultak a filozófiának a maga szakmai normái és standardjai, az akadémiai filozófia alapvetően ezen normák és standardok mentén mozog. Nagy ritkán előfordul, hogy valaki kilép a normák és standardok biztosította akadémiai keretek közül – ez alkalmasint azzal is járhat, hogy a filozófiát eladdig nem várt módon lendíti tovább.

De maga a filozófiai haladás többnyire ezek között az eleve kialakított, de többnyire rugalmas keretek között megy végbe. A keretek rugalmasak: tehát elég jól tűrik (az akadémiai filozofálás keretei között is), hogy valaki ezeket a határokat feszegesse; de mindig elvárnak egyfajta szakmai alapműveltséget, ami azért bizonyos fokig érthető.

Nos, tehát akik főállásban filozofálnak, azok könyveket és tanulmányokat olvasnak, könyveket és tanulmányokat írnak, továbbá konferenciákat rendeznek, ahol ütköztetik és nyilvánosan megvitatják egymás nézeteit, valamint konferenciákat látogatnak, itthon és szerte a nagyvilágban. Ezért kapják a fizetésüket – ami nem túl nagy, és jegyezzük meg: ez nem is olyan könnyű munka, mint elsőre látszik.

Néha egy-egy filozófiai probléma elemezgetéséhez és boncolgatásához rendkívül sok türelem, idő és erőfeszítés szükséges; alkalmasint pedig az elért eredmények publikálásához némi bátorság is szükségeltetik (a publikáció nem ritkán konfrontációval jár más filozófusokkal. Az ilyen konfrontációkon keresztül lép előrébb a filozófia folyamata). Mondjuk ki: ez a maga nemében egy nehéz szakma (legalábbis annak számára, aki súlyához mérten komolyan is veszi: mint minden szakmában, itt is van, aki a munkát félvállról veszi és gányolást végez). A nehézségeket csak növeli, hogy mivel a filozófia társadalmi haszna nem evidens, ezért nagyon sok időt, erőfeszítést és utánajárást igényel az anyagi források megteremtése is. (A filozófia társadalmi hasznosságának ezt a problematikusságát ma bárki tapasztalhatja, aki ma szétnéz a filozófus-üggyel foglalkozó blogokon és fórumokon, ahol most ezerrel megy a filozófus ekézése. Szakmatársaim és jómagam leginkább ingyenélőkként vagyunk beállítva, akiknek illene volna állami csecsek nélkül megélniük – nos, nem tudnánk állami csecsek nélkül megélni). Ezért van az MTA Filozófiai Intézete: hogy legyen egy hely, ahol a filozófusoknak ne legyenek elemi nehézségeik az anyagi források előteremtésével, hanem zavartalanul tudjanak dolgozni, azaz filozofálni.

Nos tehát: tavaly januárban a Filozófiai Intézet új elnököt választott. Elvileg van egy Szakmai Bizottság, annak tagjai választanak elnököt a Kutatóintézet élére. Ezt azóta többen kétségbe vonták, hogy a Szakmai Bizottságnak több joga volna, mint pusztán véleménynyilvánítási joga. Ezért siessünk leszögezni: nem, kedves rosszul tájékozott barátaim, nem, nem úgy van, ahogy Ti hiszitek: a Szakmai Bizottságnak elvileg kötelező érvényű döntésű volna.

Nos, vannak, akik nem így gondolták.

Tavaly januárban a korábbi igazgatót, Gábor Györgyöt támogatták Boros Jánossal szemben. Azonban Nyíri J. Kristóf úgy gondolta, hogy Boros János alkalmasabb ember a posztra, mint Gábor György. Így de facto kijárta Pálinkás Józsefnél, az Akadémia elnökénél, hogy Boros Jánost tegye meg a Filozófiai Intézet igazgatójának. Pálinkás Józsefnek erre formálisan joga volt, felülírta a Szakmai Bizottság döntését, és Boros János lett a Filozófiai Intézet új elnöke.

Boros János nagy tervekkel vágott neki a Filozófiai Kutatóintézet újrafazonírozásának. Az ő eszménye az volt, hogy a régi megkopott bútordarabokat új fiatal, korszerű tudással rendelkező ambiciózus kutatókkal cserélje föl.

Ami ezután jött, az megint csak egy nagyon hosszú történet. Tömören a következő történt: a Filozófiai Intézetnél Boros érkeztéig 25-en dolgoztak. Boros nekiállt minősíteni az ott dolgozók szakmai színvonalát (ez megint csak egy nagyon hosszú történet), és úgy ítélte meg, hogy a 25 emberből 13 nem üti meg azt a szakmai színvonalat, amelynek alapján ott dolgozhatna. Mint mondta: sokan be sem jártak dolgozni, sokan évek hosszú sora alatt egyetlen egy szakmai publikációt sem bírtak előállítani.

Arról, hogy „nem jártak be dolgozni” sok interpretáció megszületett, volt, aki ezt elismerte, de azt mondta, hogy könyvtárakban, otthon éppúgy tudott olvasni, mint ott helyben, és a munka lényege az, hogy haladjon az írással és a szövegek feldolgozásával, akkor meg minek ott kötelezően megjelenni, amikor alkalmasint csak hátráltatja a munkát? Nem tudom, ha nekem az a munkahelyem, akkor én biztos beviszek oda mindent, amit csak kell, akár fénymásolatban vagy egyéb módon – de én kényszeres szabálykövető vagyok.

Nézzük a kifogás második felét: „sokan évek hosszú sora alatt egyetlen egy szakmai publikációt sem bírtak előállítani”. Ez az, ami igazán súlyos vád, és Boros később, a negatívan minősített 13 emberből erre hivatkozva küldött el négyet.

Mit kell értenünk azon, hogy évek alatt „egyetlen egyet sem publikáltak”? (Eredetileg simpliciter ebben a formában is elhangzott a kijelentés). Ez ugyanis első ránézésre egyszerűen nem igaz. Végig kell nézni a vonatkozó emberek publikációs listáját: megdöbbentően hosszú mindegyik. Baromi sokat publikáltak.

Átfogalmazott formában ez így hangzik: „egyetlen egy megfelelő szakmai színvonalú publikációjuk” sem volt. Mi az ördögöt kell, hogy jelentsen itt a „megfelelő szakmai színvonal”?

Nos, van egy idióta nemzetközi minősítő-rendszer a folyóiratokra. Illetve több is. Mindenesetre „szakmai színvonal” szerint vannak A, B, C, stb. besorolású nemzetközi filozófiai (és egyéb tudományos) folyóiratok. És nagyon sokat számít, hogy ki hol tud publikálni. (Vannak olyan A-s besorolású folyóiratok, amelyek mindegyik besorolásban ott vannak, és ahol például elsőszerzős publikáció meg sem tud jelenni, eleve csak az jelenhet meg, akinek neve van).

Erre írta az általam mélyen tisztelt Neumer Katalin (nemzetközi hírű Wittgenstein-kutató), hogy őt például baromira nem érdekli, hogy ki melyik folyóiratban jelent meg, az érdekli, hogy a szóban forgó cikk érdekes és izgalmas-e, és ha nem, akkor leteszi akkor is, ha az egy AA+-os folyóiratban jelent meg.

De pályázatoknál, állás betöltésénél rettentő sokat számít az, hogy ki mekkora publikációs listát tud felmutatni. Milyen „besorolású” publikációkkal. Publikációs verseny van.

Hogy azonban Boros milyen minősítő rendszert dolgozott ki, az rejtély maradt. Egyes publikációkat egy személyes minősítő rendszer alapján lenullázott, másokat meg pontozott.

Meséltem már Dóriról, a pécsi kislányról, akit én nagyon kedvelek és szeretek, és aki miatt nem is akartam mélyebben belekeveredni az egész filozófus-ügybe. Nem akartam belekeveredni már csak amiatt sem, hogy nekem alapjában véve Borossal nincs semmi bajom; velem Boros János mindig nagyon kedves és előzékeny volt; néha anyagok beszerzésében nagy segítséget nyújtott nekem.

Aztán, amikor Laki János, Horváth Pál, Ferenczi Sándor és Mesterházi Miklós filozófusokat elbocsátotta, akkor aláírtam a Radnóti Sándor által létrehozott petíciót. Különösen jó filozófusokról volt szó, nagyon fájlaltam az elbocsátásukat. A petíció aláírásáért egyébként Dóri meg is rótt engem – elmondtam neki az érveimet.

Amikor elolvastam Tengelyi cikkét az ÉS-ben, akkor az is megvilágosodott számomra, hogy milyen minősítő rendszer alapján minősítette Boros János alkalmatlannak a nevezett embereket.

http://www.es.hu/2010-12-05_elbocsatottak-es-elbocsatoik

Megmondom: semmilyen rendszer alapján. Legalábbis, mint Tengelyi László, tiszteletre méltó alapossággal és részletességgel utánajárt, az a mód, ahogyan Boros János minősítette az egyes dolgozókat, mindenféle rendszert nélkülözött. Teljesen inkoherens volt.

Fájdalmas melankóliával konstatáltam, hogy megint a jó oldalra álltam. Pedig gyűlölök konfrontálódni.

Civakodó angyalok a politikai viharzónában.

Ez az előtörténet azért fontos, hogy lássuk, a hazai filozófiai szakmai életben kialakultak bizonyos feszültségek és törésvonalak az ügy következtében.

Különösen a Filozófiai Intézet egyik munkatársa fontos az ügy szempontjából. Ez a munkatárs most hasonló szerepet játszik ebben a mesében, mint a Harry Potterben Voldemort – vagyis Ő Az, Akit Nem Nevezünk Nevén. Miért hívjuk őt egyszerűen csak úgy, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén (vagyis Tudjukki)?

Nos, ugyanis a szakma több képviselőjével Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén rendkívül feszült viszonyba keveredett.

A körülöttem élő és dolgozó szakmabeliek tényként kezelik, hogy ő volt az, aki a filozófus ügyben magánszemélyként a feljelentést tette a „gyanús pályázatok” ügyében. Viszont Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, vagyis Tudjukki, perrel fenyegetett meg mindenkit, aki ezt róla híresztelni merné. Így aztán nem híreszteljük, hogy a feljelentést az tette volna, Akit Nem Nevezünk Nevén.

Ezek a dolgok engem megleptek, mivel én magamban úgy gondoltam, hogy aki sikeres, annak általában a szakmai siker érzelmi kielégülést és egyensúlyt nyújt, így aztán nem konfrontálódik másokkal, nem keresi a direkt konfliktust, és különösen nem áldoz arra időt, energiát és munkát, hogy másoknak valamilyen módon ártson, még ha neheztel is rájuk, vagy haragban is van velük.

Nos, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén egy rendkívül sikeres, a jelek szerint rendkívül tehetséges fiatalember; nálam alig valamivel idősebb, aki mindent megkapott és elért, amit ebben a szakmában, ebben az életkorban az ember elérhet. Minden létező ösztöndíjat megkapott, mérföldes publikációs listája van, angol és magyar nyelvű publikációkkal, néhány publikációja A-s besorolású folyóiratban jelent meg.

Ha vele kellene egy állásért vagy egy ösztöndíjért versenyezni, akkor csupán a könnyeim csurognának, labdába sem rúgnék mellette.

Némiképp érthetetlen számomra, hogy Tudjukki a szakmai sikerei mellett miért olyan nehéz természet, hogy sikeresen magára haragított szinte mindenkit, akit csak ismerek a szakmában, de sok érthetetlen dolog van számomra a világon, a Riemann-sejtést sem én fogom megoldani. (Pedig nagyon szeretném).

Ami már a nagyközönség számára is ismert: a Magyar Nemzet most januárban cikkezni kezdett arról, hogy liberális és baloldali filozófusok majd’ félmilliárd forintot tettek zsebre, olyan pályázatokkal, amelyek köszönőviszonyban sem álltak az eredeti kiírással. A Magyar Nemzet nevű, távolról magát sajtóterméknek álcázó papíranyagú képződmény szerint, ezek az emberek természetesen azért jutottak pénzhez, mert liberálisak, baloldaliak, utálják a Fideszt, kritizálják Orbánt. Ugyanahhoz a brancshoz tartoznak, és nem szakmai kvalitásaik, hanem politikai kapcsolati tőkéjük miatt nyerték el a pénzeket.

Hat pályázatról van szó: - 1. Határmezsgyék: filozófia és tudomány az ókorban (témavezető: Steiger Kornél), 88,9 millió forint, - 2. Az európai szellem és a totalitarizmus (témavezető: Vajda Mihály), 90 millió forint, - 3. Az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusai (témavezető: Radnóti Sándor), 90 millió – 4. Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte (MTA Filozófiai Kutatóintézete, Borbély Gábor, Gábor György és Geréby György), 70,5 millió forint, - 5. Alaptalan alap: a tradíció folytonosságának és az életmű egységének kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkásságában (GOND-CURA Alapítvány, Heller Ágnes, 53,9 millió forint, - 6. Szubjektivitás filozófiája és a társadalmi modernizáció; a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, filozófia tanszék, Weiss János, 54,1 millió forint; (ez utolsóhoz ráadásul, legalább intézményileg, Boros János is kötődött).

Röviden a tények: a mutyizás gyakorlatilag kizárt. A pályázati rendszer lehet, hogy átláthatatlan, (mint azt a megtámadott filozófusok mellett félszívvel kiálló, mert másik szívével a hatalomhoz kötődő Pálinkás József is állította), de mutyizás-biztos. Annyi szűrőn, és zsűrin mennek át oda-vissza a pályázatok, hogy az összejátszás praktikusan nem lehetséges.

Az a majd’ félmilliárd gyakorlatilag 450 millió. Azt hiszem mindannyian beérnénk a különbözöttel. A teljes összeg, amit a vitatott pályázati csomag során szétosztottak, 11 milliárd forint volt 2005-ben.

http://www.nih.gov.hu/palyazatok-eredmenyek/jedlik-anyos-program/jedlik-anyos-program-080519-28

Ennek a 450 millió kb. 4,1 százaléka. A KFKI egymaga 223 milliót kapott. („De ott legalább csinálnak is valami értelmeset!” – vágták hozzám az egyik topikon).

Nem hat darab kopf kapta a 450 millát, hanem körülbelül száz kopf. Hat darab kutatócsoportról van szó. A GOND-CURA Alapítvány projektjében harmincan voltak, Weiss projektjében úgy 18-an. És a többiben is kb. ennyien. És három évre kell elosztani ezt a pénzt. A másutt elhelyezkedni nem tudó bölcsész-kutatóknak ez a pénz a pályán maradást, gyakorlatilag az életet biztosítja. Ha ugye nem az a premisszánk, hogy bölcsészekre ab ovo nincs szükség, menjenek dolgozni a McDonalds-ba, meg menjenek ki a naplopói a földekre kapálni.

(Akik így vélekednek, azok nem is kevesen vannak. Hogy miért beszélnek csacsiságokat, és miért gondolkoznak nagyon-nagyon bután, az egy másik poszt témája lesz).

Budai Gyula főinspektor semmi szabálytalanságot nem fog találni. Kedves olvasóim! Figyeljetek jól, mert ez most nem puszta vélelmezés, hanem nyers tényközlés: Budai Gyula semmi szabálytalanságot nem fog találni.

Egész egyszerűen azért nem, mert a pályázati rendszer olyan rafinált módon van kialakítva, hogy a pályázati pénzekkel itt a vécépapírig bezárólag mindenről el kell számolni számlákkal. Mindenről számlát kell benyújtani. Ez itt kérem nem a Zuschlag-féle partiszerviz. Meg fogják állapítani, hogy minden rendben volt abban a hat darab pályázatban, amelyek 2008-ban lezárultak, amelyek után beszámoltak még a vécépapírokról is, és amelyek most 2011-ben, három év távlatából vizsgálni tetszenek.

Mire jó akkor ez az egész hercehurca?

Egyfelől a botrány egy nagyon ősi műfaj hagyományait követi. A boszorkányüldözések történetébe illeszkedik, mint azt értő szemekkel meg is állapította Klaniczay Gábor:

http://www.es.hu/2011-02-02_filozofus-boszorkanyuldozes

Ezeknek az embereknek a legnagyobb bűnük az, hogy kritizálták Fideszt és Orbánt, hogy némelyikük liberális avagy baloldali. Illetve néhányuknak még ez az egyébként valóban emberöléssel egyenértékű bűn sem róható a szemére: Steiger Kornél és Borbély Gábor abszolút politikán kívüliek; ha van is személyes politikai meggyőződésük és szimpátiájuk, ennek eddig, legjobb tudomásom szerint, nyilvánosan sehol sem adtak hangot.

Rosszkor voltak rossz helyen. Kellettek a tablóra, a szép kerek képhez.

Amikor Steiger szisztematikusan végigcáfolta a maga higgadt, kedves, érvelő stílusában a Magyar Nemzet nevű magát sajtóterméknek álcázó valami állításait a Népszavában, akkor valaki a kommentelők között megtámadta.

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=385205

A „kovilori” nicknevű kommentelő – egyébként egészen jól felépített komment volt; látszik rajta, hogy szakmabeli, ami egyben vérfagyasztó és döbbenetes volt. („Megvilágítaná-e professzor úr, hogy miként felelt meg a maga pályázata a következő, igen világos követelménynek? "A pályázat tartsa szem előtt az alkalmazás szempontját, különös tekintettel az EU-n belüli versenyképességünkre, a társadalmi-jövedelmi, regionális, etnikai feszültségek oldására." Hanyagoljuk a hagymázas ömlengést, és a minden mindennel összefügg dumát. Sajnos akkor kiderül: sehogyan.” – Elhallgatva a magyar bölcsészettudományi életnek azt a fontos mozzanatát, hogy az állandó forráshiány, a szorongató pénzügyi helyzet miatt az embereknek kicsiben és nagyban egyaránt – kint a munkaerőpiacon magánszemélyként, és egy intézet vezetőjeként – minden hülyeséget meg kell pályáznia, minden egyes lehetőséget, hogy egyáltalán ő, mint magánember, vagy az általa vezetett intézmény talpon tudjon maradni. Mindent. Stb. – és így minden további pontnál, ahol kovilori rendre elhallgatott valami fontos mozzanatot).

A dologban az volt a vérfagyasztó, hogy ezt a kommentet a gyűlölet motiválta, más magyarázatot nem tudok rá. És aki ismeri Steiger Kornélt, az tudja, hogy egy végtelenül szelíd, végtelenül szerethető, jóságos és kedves ember – el nem tudom képzelni, kinek lehet rá oka, hogy pont őt gyűlölje, aki amúgy senkire sem tud haragudni.

Nos – az ideológiai harc, a kulturkampf az egyik motiváció. A filozófia belül került a politika viharzónájába. A másik, ettől el nem különíthető motiváció, azok részéről, akik a filozófián, mint szakmán belül támadják filozófus-kollégáikat, legalább annyira vérfagylaló, mint az első. A nyers pozíció-szerzésről van szó. Pozíciókhoz való jutás a politika segítségével, politikai kapcsolatokon keresztül.

Amiből az egész szakma fog rosszul kijönni.

Nagyon érdemes erről Máté András videóját megnézni:

 

Sötét időkre számítok a filozófiában. Magának a filozófiának a reputációja fog esni – akik ebben a harcban a hatalom oldalára álltak, meggyőződésem szerint a rossz oldalra (az ő meggyőződésük szerint pedig mi vagyunk a rossz oldalon – a meggyőződés már csak ilyen), nos ők nem látják azt, hogy miképpen fog ezáltal sérülni és roncsolódni a hazai filozófiai szakmai élet egésze, mint olyan.

Ez csak hosszabb, kvázi-„történelmi” távlatból látható, majd csak néhány évtizeddel később, mint a Máté András által leírt matematikus harc a hetvenes években.

Akkor pedig már késő lesz.

Arra számítok, hogy a filozófiának „haszontalan időtöltésként” való beállítása, amely számos félhivatalos vagy egészen hivatalos fórumon megjelent (az MTV-ben az ügyről szóló interjúk alkalmával egészen nyíltan utalt erre a riporter), be fog szivárogni a hivatalos kultúrpolitikába is (ha már nem szerves része ennek már most is) – ez azt jelenti, hogy a filozófus szakma en bloc kevesebb állami támogatáshoz, kevesebb pénzhez fog jutni.

Amit hosszabb távon azok is meg fognak sínyleni, akik most a hatalomhoz való közelségük miatt alkalmasint több pénzt kapnak.

Két üzenetem van: 1. Azokhoz, akik ebben az ügyben a megtámadottak oldalára álltak. Kedves Barátaim! – ezt bizony megszívtuk. Ezt bizony meg fogjuk szívni. 2. És azokhoz, akik ebben az ügyben a hatalom oldalára álltak: Kedves Barátaim! Ezt bizony eltoltátok. Nem kicsit. Nagyon.

4 komment

Címkék: jános boros lászló intézet tudjukki filozófiai tengelyi

A bejegyzés trackback címe:

https://husserl.blog.hu/api/trackback/id/tr842650423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Neumer Katalin 2011.02.16. 02:12:33

Ez igazán kedves, jóhangulatú blog volt az amúgy meglehetősen nyomasztó eseményekről, csillagfény az éjszakában. Egy aprósághoz szólnék hozzá, amihez láthatóan nincs meg a kellő helyismerete. Miért nem járnak be rendszeresen az MTA Filozófiai Kutatóintézetébe a kutatók? Először is a bölcsész intézetekbe általában sem szoktak bejárni, nemcsak hozzánk nem. Valahol van is valami rendelet (nincs most nagy kedvem keresgélni, de a minap a szemem elé került épp), hogy csak hetente kétszer kell. Miért is? Mert valójában a munka a könyvtárakhoz, otthoni számítógéphez stb. kötött.
A konkrét esetben az intézet kint van a kelenföldi pályaudvar kies környékén egy 60-as évek eleji építészeti panelcsodában. Ebben a panelcsodában van egy könyvtár, amelyben olykor meg lehet fagyni, viszont természetes fény nem jut belé, mivel ablaka az nincsen, cserébe a mesterséges világítása is hagy kívánnivalót maga után. Ezzel szemben a szobákban olyan meleg van (mivel energiatakarékosan gazdálkodik a fenntartó), hogy télen is folyton az ablakot kell nyitogatni. A kutatók számára mindösszesen két szobácska áll rendelkezésre. Ezek egyikében dolgozik Mester Béla, aki bejár (mivel otthon nem megfelelőek a munkakörülményei), és az intézeti napok kivételével, amikor zavarni szoktuk, itt prímán tud dolgozni. Neki még saját számítógépe is van bent. A többségnek nincsen. De még saját íróasztala sem, sőt: a két szobában összesen nincsen annyi szék, mint ahányan vagyunk. Ugyanis olyan picinyek.
Mielőtt azt hinnénk, hogy ha mindenkinek lenne külön szép kis lakótelepi félszobája ebben az épületben, akkor sokat változna a bejárási helyzet: szerintem nem. Részben kint van a város szélén, mindenféle könyvtártól, egyetemtől, kollegiális közösségtől, kultúrától távol. Onnét beugrani az akadémiai könyvtárba egy könyvért és vissza – máris elment a fél munkanap. Részben mindaz, amit az ember a munkájához használ, kényelmesen nem hurcolható be és tárolható bent, majd vonszolható folyton haza - márpedig ez a munka csak olyan, hogy az ember hétvégén is csinálja, meg késő este is eszébe jut valami stb. Nekem itthon pl. a dolgozószobám 25 négyzetméter, és megvannak azok a könyvek, szótárak stb., amelyek a napi munkámhoz kellenek. Ezekkel van ugyanis teli a lakás. Az én kutatási területemből ehhez képest az intézeti könyvtár kismiska. S ezzel végképp bezárult a kör: minek is kellene kivándorolni a végekre naponta? Ha az intézetbe bemegyünk, akkor dolgozunk a legkevesebbet (és mint említettem, ráadásul szegény Mester Bélát is akadályozzuk a munkában). Ha bemegyünk, annak egyéb célja van: a legoptimálisabb esetben előadás vagy műhelyszeminárium; vagy munkamegbeszélés; vagy fénymásolás; vagy egyszerűen csak a kollegák kellemes társasága.

amergin 2011.02.17. 08:30:13

@Neumer Katalin: Kedves Kati! Most hogy így leírtad, tökéletesen egyetértünk :)

hower 2011.02.19. 06:13:20

"Nos, van egy idióta nemzetközi minősítő-rendszer a folyóiratokra. Illetve több is. Mindenesetre „szakmai színvonal” szerint vannak A, B, C, stb. besorolású nemzetközi filozófiai (és egyéb tudományos) folyóiratok. És nagyon sokat számít, hogy ki hol tud publikálni."

Ez bizony nagyon szomorú, de hozzá kell lassan szokni, hogy ma a tudomány így működik. Ez a bölcsészeknek tagadhatatlanul furcsa, sőt, visszatetsző lehet, de akkor is. Érdemes lassan megbarátkozni a helyzettel.

amergin 2011.02.19. 09:18:47

@hower: Ó, igen, tudom, ez így van. Én éppen igyekszem barátkozni vele :)

Amúgy a háttérben vad tudománypolitikai csaták dúlnak a besorolások összeállításáról - volt olyan besorolás, mely a Kant Studient és a Hegel Studient B-sre minősítette vissza A-ról, ami érthető felhördülést váltott ki, és annak hatására vonták vissza.

Mindenesetre némiképp árulkodó, hogy a huszadik századi filozófiatörténet legnagyobbnak tartott alakjai (Husserl, Heidegger, Wittgenstein) nem voltak éppen publikációs gyárak.
Mindhárman eléggé keveset publikáltak, noha az asztalfiókjuknak elég sokat írtak.

A dolog jól példázza, hogy a szakmai termékenység, illetve "a nemzetközi kapcsolatok" (hogy egy kortárs államférfiú szavait idézzem) (nemzetközi kapcsolatok arra ti., hogy rangos nemzetközi folyóiratokban jelentessék meg szösszeneteinket) nem mindig fedi a szakmai innovativitást és a tényleges filozófiai nagyságot.
süti beállítások módosítása